Édes kis mozarellám meg az ő együttrezgős szíve

Kádban lubickol, én előveszem Gryllus dalosfüzetét, hátha az éneken keresztül vissza tudok kapcsolódni a tengelyemhez. Kalap-dal.
- Mama. Elhiszem, hogy nagyon szereted ezt a dalt, de nagyon sajnálom, nincsen nyár.

- Kérsz sajtot, Bobci?
- Igen, ha nem mozera.

Konyhában teszek-veszek, odabújik a lábamhoz.
- Te vagy a világon a legédesebb mama! És a leghájasabb is.


Ma éjjel felsírt (sosem csinál ilyet). Azt kiabálta, hogy:
- Hol vagy, Mama! Ne menj el! Elmentél? Szólj, ha elmész!
Nem tudom, ő félt-e jobban vagy én. Halálra rémített, mert megerősítette a félelmeim. Mindenesetre átjött mellém, mert nem nyugodott meg. Még ott is sírt, simogatta az arcom, bújt, fogta a kezem és mondogatta, hogy nem válaszoltam neki, azért ijedt meg. Mert néma maradtam, így mondta. Együtt féltünk. Ő attól, hogy elveszít. Én attól, hogy 1. elveszítem önmagam, 2. elveszítem az anyám. Épp, mint ő. Megint ugyanaz kinn, mint benn. Illetve ilyenkor azt sem tudom, mi van kinn és mi van benn. Összekeveredett most mindenki mindenkivel.