Édesítőszerem

- Bobó, kit hívjunk meg a zsúrodra?
- Mindenkit, akit csak ismerünk.
Nem ígértem meg.

- Mama, hívhatlak mostantól Édeskémnek?


- Bobó, léci kerüljük ki a pocsolyát. Beázik a csizmám.
- És?
- Az nem jó, mert megfázhatok, beteg leszek.
- Az jó....
- Dehogy jó. Nem akarok beteg lenni. Akkor ágyban kellene feküdnöm egész nap, nem tudnék veled játszani sem.
- Én vinnék oda játékokat az ágyadba.
- De rosszul érezném magam, sokat aludnék. Nem lenne jó.
- Én szeretgetnélek, simogatnálak. Jó lenne.

- Mama, te tüsszentettél már olyat, hogy utána íze lett a szádnak?

Mesét néz, bököd felém a botjával:
- Te nem ide való vagy.
- Menjek ki?
- Igen.

Legújabb mézes-mázos dumája, ha veszekszem vele:
- Mama, bánj velem egy kicsit gyöngédebben!
Egércincogásnál is vékonyabb hangon, elmondhatatlanul lágyan adja elő a kérését. Közben affektál, tekereg, édeleg. Ellenállhatatlan. 

Készülődünk, megyünk a bábszínházba. Kérem, hogy amíg pisilek, vegye le a fürdőköpenyt és a pizsamát, hogy aztán öltöztethessem. Ahogy sejtettem előre: meztelenül bukkan fel a fürdő ajtóban, vigyorog.
- Nyugodtan hívhatsz Bőr Ferinek. A biciklin meg majd Biciklibátyónak.
Megjárjuk a bábszínházat, biciklizünk hazafelé, megállunk a McDonald's-ban ebédelni. (Sajnálom, vagy ebédet tudok főzni, vagy programra menni, mindkettőhöz majd talán 40 éves koromban érek meg.)
- Mondhatok még olyan Pál Feris viccet? Vagyis Bőr Feriset?
Hiába, pálferifan-nemzedék gyereke.

Most összegömbölyödve, lábait maga alá húzva alszik, hason, számomra kivitelezhetetlen pózban. Éppen úgy, ahogy újszülött korában, és azóta mondjuk minden harmadik este teszi. Sokat gondolok rá, hogy nagy mérföldkő lesz, mikor már nem így alszik el. Nem takartam ki, hogy látszódjon a fotón, ahogy maga alatt keresztbe teszi a pihepuha zabálnivaló tappancsait, mert egész este vacogott - vagy mert beteg lesz, vagy a fáradtságtól, reggel kiderül.