Ödipusz

Ülünk az autóban hárman, jövünk haza Szentendréről. Az apjával beszélgetünk, magunkról, én szenvedélyesen szónokolok, elhangzik ez:
- Ne az legyen most a fontos, hogy velem mi van....
Nálam is szenvedélyesebben szól közbe a fülelő kis utasunk:
- De nálad nincs fontosabb, Mama!

Naponta elhangzik, hogy:
"Mama, én jobban szeretlek, mint te engem."
Sokat gondolkoztam már ezen, még nem fejtettem meg.

Kettesben elköltött vacsoráink egyikénél - azt hiszem valami rádióból szóló zene hatására - felsóhajtok, hogy de szeretnék szerelmes lenni, de szeretném, ha lenne valakim, akit szerethetek, aki szeret engem.
Erre az én kis imádnivaló négyévesem felpattant a székről, felcsillant a szeme és áhítattal közölte velem, hogy "De hisz mi szerelmek vagyunk, Mama!"

Ezeket a dumákat, ha egy magazin gyerekszáj-rovatában olvasom, unottan fintorgok: mennyire kommersz már. De a saját gyerekemtől hallani, és főleg látni ilyenkor a kis arcát felragyogni (pláne, mert ennek a dacos, elrúgós, nem kellek neki oldalát jóval többször kapom meg), és szerelmes ábrázattal nézni rám, szívet melengető boldogság.

Szeretik

Hazajöttek az én drága kistesóim, akiknek a távollétét még sosem éltem meg ilyen intenzíven, pedig minden évben elutaznak a föld másik csücskére. Nem olyan nagy kiesés a kapcsolatunkból három hét, hiszen máskor is megesik, hogy ennyi ideig nem látjuk egymást. Most mégis nehezen viseltem, pedig a technika vívmányainak köszönhetően még videochateltünk is többször. Hétfőn hazajöttek, tegnap találkoztunk velük, megünnepeltük a Kishúgom születésnapját, megnéztünk néhány fotót, kicsit együtt voltunk.

Olyan jó érzés mikor megélem, hogy mennyire szeretik az én gyerekemet ők is. Most főleg a két nagyobb öcsém foglalkozott vele, azt mondták, hogy hiányzott nekik, ami most nagyon jól esett, mert éreztem, hogy komolyan mondják. Kézről-kézre adták, birkóztak vele, Bobókám is nagyon szereti őket, jobb lenne, ha többet lehetnének-lehetnénk együtt, nekünk mindenképpen szükségünk lenne rá, de talán majd egyszer, nem tudom.
A szívem szakad meg, mikor érzem rajta, hogy szüksége lenne a testvéreimre, de nem kap belőlük annyit, mint jó volna. Magamról nem is beszélve, mert persze ez rólam is szól, nagyon is. Persze nagyon megértem őket is, ezért csak örülök annak, mikor valamennyi jut nekünk belőlük és töröm a fejem, mit kellene változtatnom, hogy többet lehessünk együtt vagy hogyan tudnám elfogadni, hogy ennyi jut, a mi szerepünk más az ő életükben.

Oltások

Megyünk az oviba, jön velünk szembe egy nő - szerencsére fülhallgatóval a fülében.
- Hát, ez az anyuka meg miért ilyen pici? Olyan töpörödött, mint egy iskolás. (Fél fejjel volt kisebb nálam...)

- Mi volt ma az ebéd? (Általában nem tudja, én általában tudom, mert kiírják, ugye, de a héten lemaradt.)
- Gyümölcsleves, de nem rózsaszínű, mint szokott.
- Hanem?
- Epeszínű.
- ?!!?
- Epeszínű zöld.
(Ezt az Állatságok című kötet oposszumos verséből szedte.)

- Botika, felejtsd el, hogy beviszed azokat a kanalakat a kádba.
-  Te felejtsd el, hogy ezt mondtad.

Három perc múlva.
- Botika, most vitted be utoljára a kádba ezeket a kanalakat.
- Nem. Ezt te mondtad most utoljára.

Családrajz

Mentem érte az oviba, láttam rögtön, hogy új kiállítás van: mindenki családrajzot készített. Az első gondolatom az volt, hogy Botond biztos nem csinált. Nem igazán bántam, mert annyira esélytelennek tűnt, hogy szinte nem is keresgéltem a rajzok között az övét, biztosra vettem, hogy teljesen kizárt, hogy ő is csinált volna. Végignéztem a bénábbakat, arra még láttam volna esélyt, hogy három kriksz-krakszot hajlandó volt firkálni, és jóindulattal ráfogták, hogy az a család, de mivel nem láttam a halacskát egyik papír sarkában sem, bementem érte a csoportba. Elkezdtünk öltözni, mikor vagy én kérdeztem rá, vagy ő mondta, már nem emlékszem, de kiderült, hogy rajzolt!! Mondom, és hol van? Kinn a falon! És valóban!!!!!

Elsírtam magam. Nem hittem a szememnek. Ő, aki sosem rajzol. Ő, aki ha kicsit is elvét valamit, azonnal összetépi, összefirkálja, lerombolja, kidobja, dührohamot kap. Ő, akinek személyes elakadásom miatt szeptember óta nem vittem be a családi fotót, amit mindenkiről kiraktak a csoport falára (Ma munka után megyek előhívatni. ) Ő, aki eddig még nem is rajzolt embert soha, de arcot csak nagyon nagy jóindulattal. 

Másfél-két éve nem voltam rá ilyen büszke szerintem. Nem itt van a helye és ideje, hogy erről beszéljek, de nagyon nehezen voltam-vagyok az anyai érzéseimmel és Bobóci sikerességének megélésével, két és fél éves kora óta. Már érzem, hogy felgöngyölíteni látszik végre ez a majd' kétéves történet (nem kevés munkám van benne, sőt, talán semmibe nem fektettem még ennyi energiát, mint hogy ezt megértsem és megoldjam), de kezdek újra büszke lenni rá, kezdem végre újra sikeresnek látni őt és ezáltal magamat is. Kezdem magam nem egy csődtömegnek, őt pedig egy általam elrontott, kudarcforrásnak látni és megélni. Szégyellem, de eddig ez volt a jellemző. Nem volt vele semmi sikerélményem az elmúlt másfél évben, és ebben mértem az értékünket. Hiba volt, de már mindent értek végre. Amint kezdtem erre rájönni, Bobó úgy kezdte el adni a sikerélményeket ismét.

Rengeteget jelent nekem ez a rajz. Rengeteget. Az, hogy ráadásul vicces is és jó is, és nem is marad el a csoporttársai rajzainak színvonalától egyáltalán, sőt, külön öröm!