Koponya és varázskő

Valamelyik este hintázott a kanapé és az asztal között, már abba kellett volna hagynia, kértem, hogy jöjjön vacsizni, láttam, hogy fáradt, satöbbi, nem hagyta abba, elesett, beverte az arcát. Sírt, jött ki a konyhába közben, valamin elkezdett még a kaja körül is nyafogni, nem igazán hangosan, de én is elvesztve már a türelmem, rászóltam, erre ő, újra elsírva magát:
- Hogy lehet így bánni valakivel, akinek most tört el az arckoponyája??

Ugyanennél a vacsoránál valamire azt találta mondani, hogy
"inkább enném meg a saját szemgolyómat, mint ezt."

Pár éve kaptam egy volt kolléganőmtől (mindannyian kaptunk) egy rózsakvarcot, amit állítólag fogdosni kell és ránk talál a szerelem. Annak idején elmeséltem Bobnak is a háttértörténetet, aztán egy időben elkezdte dugdosni előlem. Elrejtette különféle helyekre, most nemrég rátaláltam, magamhoz vettem, néha szorongattam az ágyamban, valahol rátalált egyik reggel a párnáim között. Azonnal magához vette. Először betette a kincses erszénykéjébe (imádja a köveket, ásványokat, hasonló dolgokat), majd tegnap beszaladt vele a szobájába, és eltette a szekrényébe, ezzel a kommentárral:
- Pontosan tudom, hogy mire vállalkozol vele, de nem fogod megtenni!
- Bobó, arra gondolsz, hogy legyen egy szerelmem?
- Igen.
- Miért nem szeretnéd?
- Mert akkor tudom, hogy nem foglalkoznál velem. - mondta durcás-édes fejjel, és eldugta a varázskövet.

Elég klasszikus nehéz helyzet, kicsit beszélgettünk erről, de merőben elméleti kérdés sajnos ez egyelőre. Sokszor elképzelhetetlennek érzem, hogy jól süljön el, ha egyszer úgy alakul, hogy valakivel komolyra fordul a dolog, máskor pedig életmentőnek érez(né)m. Bobó lelkét is féltem, de közben meg azt is gondolom, hogy nagyon nagyon jót tenne a családi egyensúlynak. Sőt, biztos így lenne. Hát, nem én tervezek, ugye, mindenesetre a rózsakvarc most valahol a szekrénye egy rejtett zugában lapul.