Összetartozás napja

Két hónapja Bobóért dolgozom a terápiában és mindenhol. Nehéz napokat élünk, több gyerekkori traumám jött fel és aktivizálódott most egyszerre, amelyek újraélése ellehetetleníti a normális kapcsolódást a gyerekemmel. Minden energiám ez emészti most fel. Rengeteg mindenre rájöttem, magammal és Bobóval kapcsolatban is. Az elmúlt hetekben jöttem rá, hogy fel kell őt szabadítanom. Több személlyel, létezőkkel és nem létezőkkel is összemosódik bennem, rávetülnek dolgok, érzések, olyan elvárások mennek felé, amelyek nem neki szólnak, olyan pusztító indulatok, amelyek nem neki szólnak, és az a szeretet viszont, amit megérdemelne és amit régen éreztem, az nem megy felé, nincs, nem tudom élni, érezni. Bezártam magam önmagamba tél elején, azóta nem kapcsolódom vele. Ellátom, vannak jobb, rosszabb napjaink, de nem kapcsolódom. Bezártam magam a magány kemény börtönébe, elszakadtam tőle, nem tudom adni magam neki. Ezen dolgozom most két hónapja. Pénzt, energiát, időt nem sajnálva mindent megteszek magunkért, amit csak tudok. Iszonyatos pillanataim vannak, menekülnék el a kapcsolatunkból, az életünkből, rettegéssel tölt el, hogy maradnom kell, hogy nem tudok kiszabadulni belőle. Kezdem érteni az összefüggéseket, csak még nincs meg a megoldás, de Isten látja lelkem, dolgozom rajta.

Ma reggel viszont nagyon hosszú idő után a gyerekem anyjának éreztem magam, rá tudtam fordulni és végre éreztem azt, amit olyan fél éve nem. Öt perc volt az egész, de csodálatos érzés volt.

Reggelinél elsírta magát. Kivételesen nem ordítottam vele, hogy ne hisztizzen, hanem odaültem és rá figyeltem, nem magamra.

- Mama, én nehezen búcsúzom el tőled. Akkor érzem csak jól magam a környékünkön, ha te is ott vagy velem.
Meghallgattam, megtartottam,  nem igazán okoskodtam bele, csak megértően figyeltem rá, vele voltam a nehéz pillanataiban, majd még mondtam neki pár gondolatot a szívünket összekötő  arany szeretet-szálról, ami akkor is egymáshoz közel tart bennünket, ha nem vagyunk együtt. (Gyakorlatilag az elmúlt félévem kulcsmondata lehetne...)
- Én azt szeretném, ha egy zsinórral összekötnénk a nyakunkat és mindig együtt lennénk.
(Ettől a mondatától majdnem elájultam, annyira szimbolikusnak éreztem.)

Ott ült az ölemben, odabújt kicsit, csak tartottam. Kérdezte, nem kell-e még mennünk, mondtam, hogy megvárjuk, amíg készen áll az indulásra. Egyszer csak szólt, hogy mehetünk. Rég nem éreztem ilyen közel magamhoz. Ezt kellene újratanulni, megtartani, éltetni.

Morzsák és szilánkok

Szálka-parája van. A jó idő óta legalább négyszer ment már különböző testrészeibe szálka. Egyfelől hős, mert ott marad, amikor már műtöm, igaz le kell feszítenem, másfelől meg retteg és mindent megtenne, hogy elkerülje az operációt és persze velőtrázó ordítással kísér szegény minden egyes mozdulatomat.

A legutóbbi óta már visszatérő beszédtémánk, hogy miben van vajon szálka, néha félve fog meg egy-egy tárgyat, és előtte megkérdez, szerintem, mehet-e abból a kezébe szálka.


Hétvégén éneklem a Don Quijote ébredését, ezt a sort különösen átéléssel szoktam énekelni, ahogy most is:
- Annyi minden szarral kell még megküzdenem...!
Kisfiam, akinek az Ultravaló a legkedvesebb Quimby nótája, közbekotyog:
- És hogy nekem még mennyi szálkával kell megküzdenem!

Kicsit idetartozó múlt heti rövid, bájos történet.
Egyik este előhozakodott vele, hogy az oviban "véletlenül feldugtam egy kenyérmorzsát az orromba, Mama". Állítása szerint jó magasra felnyomta, de nem jött ki sem az orrán, sem a torkán. Belenéztem, nem láttam semmit. Kifújattam vele, nem jött ki semmi. Beszéltem a gyerekorvossal is, azonkívül, hogy lelükepékezte a kisfiamat, nem különösebben parázott rá. Reméljük valahol mégis kijött onnan. Mindenesetre gyarapodtunk az incidens által, mert egyik este egy dobverőt nyalogatott, és rímelő sorokat rögtönöztem neki ("Elég a morzsa az orrodba, nem kell dobverő a torkodba."), és ezt azóta is mondogatja heherészve.

Még az is eszembe jut, hogy egyik reggel mentünk oviba, valamin zsörtölődött, tűrtem, tűrtem egy ideg, majd felfortyantam, hogy:
- Elég legyen már a dirigálásból!
- Jó, én kidobom ezt a gondolatot a fejemből.
Eldobta a fejétől, majd folytatta:
- Sőt, tudod, mit? Felfújom az Istennek az égbe.
Majd felfújt az ég felé és megállapodtunk benne, hogy valóban az Isten dolga egyedül a dirigálás.

Hát így élünk mi.

Bobó világa

Hétfőn együtt voltunk a pszichológusomnál. Az elmúlt hetek folyamatai közt azt éreztük, nem árt, ha ránk, illetve Bobóra ránéz. Konfliktust ugyan nem robbantottunk ki, hogy lássuk, mikor és hol akadunk el, de valamire biztos jó volt. A visszajelzés (a családállításról is, ahova hétvégén elkísért) majd hétfőn lesz.

Nem volt teljesen szabályos a vizsgálat felvétele, pláne mert nem is erre készültünk, spontánul alakult így, de mégis csak Bobó első Világjátéka.


Játszótér, fákkal, gyerekekkel, pár szülővel, fa sárkányos mászkával. Nem is akarom elemezni, de kétségbeejtő dolgot nem látok rajta így elsőre. Már most azon gondolkodom, hol és ki fogja kiterápiázni belőle az elmúlt másfél évet. Sőt, közeltávú terveim között szerepel a születését megdolgozni valahogy, csak még nem merem elővenni a témát, épphogy elkezdtem felépülni, pedig előbb-utóbb muszáj lesz, mert érzem, hogy komoly következményei vannak Bobónál is, nálam is.

Beszélgetősök

Egyik este a halálról beszélgettünk. Édes volt nagyon, ahogy kérdezgetett. Leginkább az foglalkoztatta, hogy mi, az apjával mikor halunk meg. Továbbra is nagyjából megnyugtatja az a válaszom, amit pár hónapja találtam ki, mikor először előszedte a témát,hogy akik szeretik egymást és a szívükben együtt vannak, azok sosem halnak meg (egymás számára).
Ezzel általában megelégedik, sőt, önmagát szokta ezzel nyugtatni, nagyon aranyos. Azért kérdezett olyanokat, hogy "Amikor mindenki meghal, üres lesz a város?", meg arról is beszélgettünk, hogy mi öregebbek vagyunk nála, és érti, hogy így hamarabb öregedünk, mondott ezzel kapcsolatban néhány iszonyú érdekes dolgot, de annyira benne voltam a beszélgetésben, hogy nem tudtam megjegyezni, pedig de jó lett volna!  Arról is beszélt, hogy amikor ő öregasszony lesz, akkor mi lesz. Elnevetgéltünk azon is, hogy ő lesz a Boti nagypapa, én a Virág dédnagymama, apja meg Zoli dédipapa. Szeretem az ilyen komoly anya-fia beszélgetéseinket. Jobban, mint amikor négykézláb kell kúsznom, mert Pampalini vagyok, aki épp zsiráfra les.



Sétálunk reggelente az oviba (nem szeret motorozni, újabban a biciklinél is jobban szereti, ha gyalog megyünk), amit jobb napjaimon, jobban sikerült reggeli szertartásaink után, imádok. A környékünk telis-tele van szarkával, varjúval, fészkeiket építő cinkékkel, rügyeznek, zöldellnek a fák. Harkályt idén még nem láttunk, de tavaly rengeteget. Nyüzsögnek a bodobácsok, katicák, csigák, esőben giliszták. Pitypang, lóhere, virágzó fák mindenhol. Az ovi udvaron mentát, rozmaringot nevelnek, levendulabokrok nőnek (szokott nekem róla szedni és hazahozni, váratlan pillanatokban elővarázsolni, meglepni vele). Imádom, hogy a városban élünk, mégis egy kicsit van kapcsolatunk a természettel. Van egy ház, aminek az udvarán van egy pici tavacska: aranyhalakkal, hatalmas békákkal, tavirózsákkal. Minden reggel erre megyünk, Bobó minden reggel felkúszik a kerítésre és szemügyre vesszük a tavon ringatózó beugratós krokodilt és az élővilágot. Egy másik udvarban pulykát, tyúkot, kacsát tartanak, azokhoz is mindig bekukucskálunk. Nézzük az iskolába igyekvő gyerekeket, vannak már ismeretlen ismerőseink, akik minden reggel szembe jönnek velünk (egész életeket ismerek meg így titokban!). A madarak veszett módon csiripelnek, zúgnak a fűnyírók, a tetőkön ácsok, a kertekben fűrészelő emberek, imádom.

Egy reggeli beszólás egy komolyabb madárkakiról:
- Mi az, egy sas fosott ide?

Ma reggel a mostani kedvenc plüss cicájával vonultunk:
- Képzeld, Kiscica, megyünk ma este Budakalászra és ott fogunk aludni (Mert Mama megy berúgni és jövendőbelijét felszedni céges születésnapot ünnepelni - teszem hozzá én). Ott lesz az apukám, meg egy kedves öreg bácsi, a Péter, meg egy kedves öreg nagyi.
Jelen állás szerint azt szeretné, ha mindenki ott lenne a jövő heti anyák napján. Akit nyíltan és vállaltan nagyon szeret az továbbra is az apja, én, Áki és Ákospapi. Azt szeretné, ha ők is velünk élnének. Hugi valamiért kiesett a pixisből. ÁkosPapi viszont annyira fontos lett neki, hogy gondolkodom rajta, hogy a nyári szünetben néhány napig ráhagyom Bobót. Csak erről ő még nem tud.

Ödipusz

Ülünk az autóban hárman, jövünk haza Szentendréről. Az apjával beszélgetünk, magunkról, én szenvedélyesen szónokolok, elhangzik ez:
- Ne az legyen most a fontos, hogy velem mi van....
Nálam is szenvedélyesebben szól közbe a fülelő kis utasunk:
- De nálad nincs fontosabb, Mama!

Naponta elhangzik, hogy:
"Mama, én jobban szeretlek, mint te engem."
Sokat gondolkoztam már ezen, még nem fejtettem meg.

Kettesben elköltött vacsoráink egyikénél - azt hiszem valami rádióból szóló zene hatására - felsóhajtok, hogy de szeretnék szerelmes lenni, de szeretném, ha lenne valakim, akit szerethetek, aki szeret engem.
Erre az én kis imádnivaló négyévesem felpattant a székről, felcsillant a szeme és áhítattal közölte velem, hogy "De hisz mi szerelmek vagyunk, Mama!"

Ezeket a dumákat, ha egy magazin gyerekszáj-rovatában olvasom, unottan fintorgok: mennyire kommersz már. De a saját gyerekemtől hallani, és főleg látni ilyenkor a kis arcát felragyogni (pláne, mert ennek a dacos, elrúgós, nem kellek neki oldalát jóval többször kapom meg), és szerelmes ábrázattal nézni rám, szívet melengető boldogság.

Szeretik

Hazajöttek az én drága kistesóim, akiknek a távollétét még sosem éltem meg ilyen intenzíven, pedig minden évben elutaznak a föld másik csücskére. Nem olyan nagy kiesés a kapcsolatunkból három hét, hiszen máskor is megesik, hogy ennyi ideig nem látjuk egymást. Most mégis nehezen viseltem, pedig a technika vívmányainak köszönhetően még videochateltünk is többször. Hétfőn hazajöttek, tegnap találkoztunk velük, megünnepeltük a Kishúgom születésnapját, megnéztünk néhány fotót, kicsit együtt voltunk.

Olyan jó érzés mikor megélem, hogy mennyire szeretik az én gyerekemet ők is. Most főleg a két nagyobb öcsém foglalkozott vele, azt mondták, hogy hiányzott nekik, ami most nagyon jól esett, mert éreztem, hogy komolyan mondják. Kézről-kézre adták, birkóztak vele, Bobókám is nagyon szereti őket, jobb lenne, ha többet lehetnének-lehetnénk együtt, nekünk mindenképpen szükségünk lenne rá, de talán majd egyszer, nem tudom.
A szívem szakad meg, mikor érzem rajta, hogy szüksége lenne a testvéreimre, de nem kap belőlük annyit, mint jó volna. Magamról nem is beszélve, mert persze ez rólam is szól, nagyon is. Persze nagyon megértem őket is, ezért csak örülök annak, mikor valamennyi jut nekünk belőlük és töröm a fejem, mit kellene változtatnom, hogy többet lehessünk együtt vagy hogyan tudnám elfogadni, hogy ennyi jut, a mi szerepünk más az ő életükben.

Oltások

Megyünk az oviba, jön velünk szembe egy nő - szerencsére fülhallgatóval a fülében.
- Hát, ez az anyuka meg miért ilyen pici? Olyan töpörödött, mint egy iskolás. (Fél fejjel volt kisebb nálam...)

- Mi volt ma az ebéd? (Általában nem tudja, én általában tudom, mert kiírják, ugye, de a héten lemaradt.)
- Gyümölcsleves, de nem rózsaszínű, mint szokott.
- Hanem?
- Epeszínű.
- ?!!?
- Epeszínű zöld.
(Ezt az Állatságok című kötet oposszumos verséből szedte.)

- Botika, felejtsd el, hogy beviszed azokat a kanalakat a kádba.
-  Te felejtsd el, hogy ezt mondtad.

Három perc múlva.
- Botika, most vitted be utoljára a kádba ezeket a kanalakat.
- Nem. Ezt te mondtad most utoljára.

Családrajz

Mentem érte az oviba, láttam rögtön, hogy új kiállítás van: mindenki családrajzot készített. Az első gondolatom az volt, hogy Botond biztos nem csinált. Nem igazán bántam, mert annyira esélytelennek tűnt, hogy szinte nem is keresgéltem a rajzok között az övét, biztosra vettem, hogy teljesen kizárt, hogy ő is csinált volna. Végignéztem a bénábbakat, arra még láttam volna esélyt, hogy három kriksz-krakszot hajlandó volt firkálni, és jóindulattal ráfogták, hogy az a család, de mivel nem láttam a halacskát egyik papír sarkában sem, bementem érte a csoportba. Elkezdtünk öltözni, mikor vagy én kérdeztem rá, vagy ő mondta, már nem emlékszem, de kiderült, hogy rajzolt!! Mondom, és hol van? Kinn a falon! És valóban!!!!!

Elsírtam magam. Nem hittem a szememnek. Ő, aki sosem rajzol. Ő, aki ha kicsit is elvét valamit, azonnal összetépi, összefirkálja, lerombolja, kidobja, dührohamot kap. Ő, akinek személyes elakadásom miatt szeptember óta nem vittem be a családi fotót, amit mindenkiről kiraktak a csoport falára (Ma munka után megyek előhívatni. ) Ő, aki eddig még nem is rajzolt embert soha, de arcot csak nagyon nagy jóindulattal. 

Másfél-két éve nem voltam rá ilyen büszke szerintem. Nem itt van a helye és ideje, hogy erről beszéljek, de nagyon nehezen voltam-vagyok az anyai érzéseimmel és Bobóci sikerességének megélésével, két és fél éves kora óta. Már érzem, hogy felgöngyölíteni látszik végre ez a majd' kétéves történet (nem kevés munkám van benne, sőt, talán semmibe nem fektettem még ennyi energiát, mint hogy ezt megértsem és megoldjam), de kezdek újra büszke lenni rá, kezdem végre újra sikeresnek látni őt és ezáltal magamat is. Kezdem magam nem egy csődtömegnek, őt pedig egy általam elrontott, kudarcforrásnak látni és megélni. Szégyellem, de eddig ez volt a jellemző. Nem volt vele semmi sikerélményem az elmúlt másfél évben, és ebben mértem az értékünket. Hiba volt, de már mindent értek végre. Amint kezdtem erre rájönni, Bobó úgy kezdte el adni a sikerélményeket ismét.

Rengeteget jelent nekem ez a rajz. Rengeteget. Az, hogy ráadásul vicces is és jó is, és nem is marad el a csoporttársai rajzainak színvonalától egyáltalán, sőt, külön öröm!

Én kérek elnézést

Rohan a wc-re (sosem szokott, mindig ráérősen öregurasan készül rá a nagy feladatra), és közben ezt hallom:
- A kaki már szinte kikandikál az egyik segghagymámból.
Utána:
A kaki már ott garázdálkodott a segghagymámban.

Lehet, hogy a fokhagyma-girizd-seggre gondolt volna...? Nem tudom, de szétröhögtem magam.

Szeretetgombóc sokadik rész

- Azért is szeretlek, mert a szíved közepén egy puszi van, Mama.

- Én mindig kicsi szeretnék maradni.
- Miért?
- Hogy mindig tudj velem játszani.

Óvodában öltözködünk délután, elsuhan mellettünk Gabi néni (dadus). Bobci odainteget neki mosolyogva, majd feláll utána szalad és puszikat dob neki. Erre visszajön Gabi néni, megöleli Bobót, ő viszont, puszilgatják egymást (nekem elönti a szeretet és a hála a szívem). Gabi odabiccenti nekem, hogy imádja ezt a gyereket, majd elmegy. Erre Bobó:
- Gabi nénit szeretem, de az Ica nénire (másikdadus) egy csepp szeretet sincs bennem.

Ahogy a nagykönyvben megvan írva

- Mama, ha nagy leszek, én is olyan apuka leszek, mint Apa?
- Hát, igen, felnőtt férfi leszel te is. Ha gyereked lesz, akkor pedig apuka is leszel, igen. Lesz egy feleséged is, aki a gyereked anyukája lesz.
- Azt én eltolom magamtól. Te leszel a feleségem.

Bókok

A születésnapi zsúrja előtt szerencsére jót aludt (mindig meglep egyébként, hogy ha nyomulunk valahol levegőn délelőtt, sokkal kevesebb eséllyel alszik el, mint ha itthon vagyunk, teszünk-veszünk, nyugizunk), közben én megsütöttem a tortát, aludtam egy kicsit és még elkészülni is jutott időm. Megyek be hozzá ébreszteni, épp nyitja a szemét, kikerekedik a tekintete, rámnéz:
- Mama, te mikor lettél ilyen csinos és szép a hajad? És még parfümös az illatod is!

Olvassuk a Szutayoksári mesekönyvet, a kislány anyukája eléggé tenyeres-talpas, nagydarab asszonyság, ránéz, majd rám:
- Milyen jó, hogy te sokkal vékonyabb és szebb vagy, mint ő.

Ünnepelt

Tudom, hogy minden gyereknek jár az oviban is a kitüntetett figyelem, de meghatódtam ettől a pár hevenyészett fotótól, amit Eszti néni lőtt nekem a mai köszöntésről. Elképzeltem, ahogy másfél percig neki énekelt a csoport. Csak neki.

Bobóra igazán nem jellemző, hogy azokért a dolgokért lelkesedne, amikre az ember (én) számítana, de ennek a mai köszöntésnek ő is igazán örült, egész délután a szülinapi dalt énekelgette, dúdolgatta, ebből gondoltam, hogy jól esett neki.

Négyéves

Egyfelől hihetetlen, másfelől meg végtelenül természetes. Idén először nem nosztalgiáztam a születésnapján, hanem sokkal inkább a jelenkori önmagát ünnepeltem.Hét eleji rémséges állapotomból erőnek-erejével kimászva visszahúztam magam az életbe, és a kisfiam születésnapjára összeszedtem magam.

Olyan két hete találtam ki, hogy teknőst kap születésnapjára, hosszas keresgélés után találtam egy szimpatikus tenyésztőt (igaz, jó messzire kellett menni a jószágért), nagy szervezkedést és logisztikát igényeltek a születésnap előtti napok, kevés időnk (és pénzünk) volt, de annál több dolgunk. Besegített a család is, muszáj volt befognom, akit lehetett. Pénteken reggel sajtos rudat sütöttünk (egyetlen előnye a hatórás ébredésnek, hogy fél8-kor már a konyhapultnál szorgoskodtunk), majd délelőtt hármasban állatkerteztünk (brutális hisztivel, utána részemről ezzel kapcsolatos pöti kis lehúzódással, befordulással, majd ennek kipihenésével), délután pedig jött a család köszönteni. Megkapta a teknőst, Bálintnak nevezte el, legnagyobb kistesóm nagy megelégedésére. Kapott még pár apróságot (temperát, zsírkrétát, foglalkoztatók, matricák, egy elégszarválasztás mágneses játékot, annál jobb egeres sajtosat, könyveket, szupersztár Szutyoksárival), a tortából idén sem evett, marcipánból annál többet.

Bobókámnak a születésnap olyan, mint a karácsony: három napig tart.... Mivel azon én is, anyám is kikészültünk, hogy teknősünknek egyedül kellene lennie, anyukám összepoharazta nekünk a bulin a teknőslány árát is, mindenki beszállt, a legnagyobb örömömre szombat reggel újra Pestszentimrére kirándultunk, ezúttal Bobókával, aki ugyan a teknőslányt nem volt hajlandó kiválasztani, de a nevét már előző nap megmondta: Juliska. Nagyon megkönnyebbültem és boldogságos voltam, vagyok, hogy egy teknőspárral gyarapodtunk! Nem is tudom, miért, de megnyugtat, örülök nekik, megszerettem őket azonnal!: Tegnap Budakalászon volt még Bobónak  köszöntés, én istenit tornáztam itthon, majd három órán át sétáltam és lelkiéletet éltem a Gellért-hegyen a napsütésben a lányokkal és még anyukáméknál is jutott nagy-mély beszélgetős páróra. 

Ma pedig napközben kettesben voltunk itthon (az éjszakát is együtt töltöttük), elég idillien telt a napunk, húspanírozással, muffin-és tortasütéssel, takarítással, mosással, játékkal (cseppet elfáradtam...) Délután pedig szülinapi zsúrt tartottunk, jóbarátokkal, Kingával a főszerepben, édességhalommal, negyedik, saját tortával, izzadságos rohangálással, lufikkal, takonyállatokkal, meglepően nagy renddel és nyugalommal.

Azt hiszem igazán jól sikerültek ezek a napok, amit meg is érdemel ez a kisember, örülök, hogy jól sikerült minden, ő is örült szerintem mindennek és mindenkinek, a teknősökkel is lelkes, aminek külön örülök! Holnap még az óvodában is felköszöntik, amivel kapcsolatban van valami baja, de még nem tudom, mi..., kap egy ötödik tortát is, gondolom, abból sem fog enni, de nem baj. Boldog születésnapot, Kicsinyem! Juliska és Bálint, welcome on board! Jöhet a tavasz!

Kotyvalék télből a tavaszba

- A gyűlöli az az, hogy teljesen nem szereti az embert, az utálja az az, hogy sosem megy a közelébe.

- Én inkább kígyónak szerettem volna születni, nem embernek.
- Majd a következő életedben, Bobó.
- Olyan nem lesz, hihihi.

- Mam, én örülök, hogy te lettél előbb felnőtt.

- Apa elment?
- Igen.
- Miért?
- Hazament Budakalászra.
- Arra támadt kedve?

Öt perccel az ágyba kerülése után:
- Mama, én már álmodtam is valamit. Elmondjam, hogy mit?
- Kérlek.
- Valami nagyon rosszat. Azt, hogy megint liszteztem és belement a szemembe.

 

Ül a kádban, én merengek, hogy mi mindent kell vennem holnap, mikor megjön a fizetésem. Hangosan gondolkodom, őt is megkérdem, tud-e valamiről, ami hiányzik?
- Mindenünk van, csak pékárunk nincs vacsorára.

Muffint sütünk.
- Mi vagyunk Liszt Bobó és Muffin Mama.  
Az ő reszortja a "lisztezés". Ami annyit tesz, hogy turkál a lisztben, pakolja, kavargatja, homokozik vele. Ma másfél órán keresztül. Addig én megsütöttem 3 tepsi muffint, elpakoltam a konyhát, elolvastam az Éva magazint és kiporszívóztam a lakást.

- Nekem két apám van. Egy kereszt, meg egy rendes, hahaha. Meg egy keresztöregasszonyom. Hahaha. 

- Nekem, ha egyszer levágják a köldököm, újat rajzolok.

- Ha mégegyszer azt mondod, hogy igyam meg a tejet, fütyit növesztek a homlokomra.