Bobmester csúnyán beszól

Bevezetőül el kell mesélnem, hogy a minap a Feneketlen-tónál múlattuk az időt Ákos öcsém társaságában - akinek Bobó áhítattal issza minden megnyilvánulását -, aki kavicsdobálással próbálta a békákat ugrásra, a galambokat pedig távozásra késztetni. Tette mindezt Botond szórakoztatására  és hatalmas örömére, aki kapva kapott az alkalmon és - mint mindig ha érzi, hogy tilosban jár -, emberfeletti lelkesedéssel töltötte el. Ennek az lett a következménye, hogy napokig kellett magyaráznom, hogy Ákos hülyeségeket tanított neki és még véletlenül se jusson eszébe az állatokat kaviccsal dobálni. Mikor már azt hinném, nyom nélkül elmúltak a történetek, a hülyeség tovább gyűrűzik.

Ma délelőtt a Pónipark felé vettük az irányt, ami a történet szempontjából tökéletesen érdektelen (ahogy az is hogy végül nem ott kötöttünk ki). Leszálltunk a buszról, vonszoltuk magunkat a trolimegállóig, én duruzsoltam Bobóka fülébe, hogy fenntartsam a figyelmét és ne jusson eszébe ölbe kéredzkednie. Többek között elhangzott, hogy le fogunk ülni a trolimegállóban a padra és amíg várjuk a buszt, lógathatjuk a lábunkat (aki figyel, az rájöhet, hogy erőn felül is optimista világszemléletre próbálom nevelni a fiamat ). Na, erre kapcsolódott rá egy kedves öregúr, aki megjegyezte, hogy tetszik neki a láblógatós ötletem, majd szóba elegyedett Botonddal. Nem túlzok, beszélgetést kezdeményezett, majd folytatott vele. Nem velem, vele. Egészen jól értette miket válaszol a nagyokos kétévesem, aki elregélte a nevét, hogy mi van a kezében (na, mégis mi?), hogy hova megyünk, stb. Halál komolyan beszélgettek a bácsival, még röhögésbe is átcsapott a diskurzus egy előttünk elhaladtában telefonáló ember kapcsán, aki nyugtatgatta a telefonpartnerét és azt ordította, hogy "vigyek magammal nyugtatót?" Ezen a mi bácsink elkezdett hahotázni, amihez Botond is csatlakozott és együtt kacarásztak. Aztán Bobó valahogy bejátszotta a kezét a szájába, a bácsi pedig megjegyezte, hogy ilyet nem szabad csinálni: ha piszkos az ember keze, ne nyúljon a szájához. Körülbelül itt csörrent meg az én telefonom és mikor letettem, egy erőteljes toló mozdulat kíséretében ezt hallom Bobó szájából:

- Ne taníts hülyeségeket nekem, Bácsi!

Hogy a bácsi ebből mit értett, nem tudom, mert ezen a ponton több zavaró dolog történt egy pillanatban: megszűnt körülöttem a külvilág és visítva, fulladozva röhögtem; megjött a busz; Botond levetette magát a padról - de mivel a kedélyesen vett tőlünk búcsút, talán nem értette a fiam sem verbális, sem nonverbális jelzéseit.

Mit mondhatnék még? Ha Botondot a jövőben szemetelni, gyerekeket lökdösni, firkálni látnátok a villamos oldalára, vagy ha épp ablakokat tör be, kérlek mielőtt rászólnátok, mérlegeljétek mekkora riposztot bír el a személyiségetek. Ha pedig pár év múlva, a szókincs-robbanás bekövetkezte után pillantanátok meg az utcán, inkább kerüljetek el minket. Meg fogom érteni.