Mi

Reggeli idill. Belopakodom hozzá, még alszik. Nyálcsorgatósan. Megreccsen a parketta, egy pillanat alatt megfordul és elvigyorodik a cumija mögött (imádom), majd közli:
- Mam. Nekem az előbb korgott a gyomrom.
Jó. Telik az idő, mellékucorodom, olvassuk új kedvencünket, majd az én gyomrom is hatalmasat korog. Vigyorog.
- Mam. Mi vagyunk a gyomrogók.

Az idill és a jókedve nem tart sokáig. Mennem kell dolgozni, ő megint megy ki Budakalászra, ahol jól érzi magát, de nem volt ma kedve elindulni, pláne nem ébredés után tíz perccel. Érthető. Egész hétvégén nem voltunk otthon, múlt héten sem volt sok nyugi, ő ezt megsínyli (én is). És amit még nem tud, hogy a következő két hétben sem sokat leszünk otthon vagy együtt. Na, mindegy, ez van most. Csak azt akartam leírni, hogy iszonyú cuki volt, ahogy alkudozott, próbálkozott velem, pl.:
- Légyszíves ne menj dolgozni.
Aztán félszegen mosolyogva megküldte egy ilyennel:
- Butaság lenne, mi?
Hosszasan beszélgettünk erről, mondta, hogy ő eljön velem szívesen dolgozni, a szívem szakadt meg. Ahogy most is, mert tényleg nem rólunk szól most ez a három hét, ami tulajdonképpen mindkettőnkre ráfér, nem árt vennünk egy kis távolságot egymástól, túlságosan bele vagyunk szűkülve egymásba, hadd lásson más mintákat is, hadd frissüljön, hadd lazuljon, ne csak az én roncs idegrendszeremmel találkozzon szegény, de most nagyon hiányzik a nyugalmunk. Persze én szerveztem így mindent. És ugye nyakunkon az ovikezdés. Nehezen viselem a változást, na. Mint egy öreg és rugalmatlan fa, olyan vagyok. És ő is olyan. Jó a csapat.