Reunió

Ahogy írtam, nem Bobókámról szólt az elmúlt két hetem sajnos. Mégis: hat napig távol lenni tőle, bevallom isteni volt. Itthon tudtam hagyni mindent, őt is, jó volt vele kétszer beszélni, de nem akartam naponta többször infókat itthonról, ott akartam lenni az "itt és most"-ban. Sikerült. Fantasztikus volt, de erről majd máskor máshol máshogy. Ő pedig közben szerencsére apukájával nyaralt, nagyon jól érezték magukat a fiúk is, örültem, hogy elmentek.
Az újra találkozás isteni volt, éjjel érkeztem meg, addig Győző volt vele, aki éjjel elment, mondta Bobnak, hogy reggel én várom. Reggel kiabált, hogy "Apa!", majd rögtön, hogy "Valaki!". Szép lassan megálltam az ajtóban, elmosolyodott, én is, se szó, se beszéd, odabújtam mellé, összekucorodtunk, simogatott a puha kis gyengéd kezeivel, én is őt. Szeretgettük egymást. Egy óráig talán szokatlan volt vele lenni, de utána már úgy éreztem mintha nem is lett volna az a hat nap szünet. Teljesen természetes volt.
(Ilyet mondott nekem este a fürdésnél: Mam, te vagy a leggyönyörűbb nő a világon." Egy pillanatra helyreállt bennem a világbéke. A messzi távolban tépelődő lelkem megnyugodott egy percre: semmi más nem számít, amíg ez a kis fickó így szeret engem. Jó lenne őrizni ezt a belső erőt. )
Másnap megint búcsúznunk kellett, még két napig (egy éjszaka) anyukáméknál volt, ma délután visszakapom, hétvégén megpróbáljuk kipihenni magunkat (van mit, itt is, ott is...), meg kell nyugodnunk, visszatérni a realitásba, hogy jövő héten lezárjuk az egy év bölcsődét, hogy aztán újabb fejezetet nyissunk az életünkben: az óvodáét, az őszét, az újrakezdését, a sötétebb és hidegebb évszak beköszöntét. Ha egy leheletnyivel könnyebb telünk lesz, mint tavaly, már hálásnak kell lennem.