Summer hits 2011

Gyerekkönyves blogunkban kissé megritkultak az általam bemutatott mesekönyvek. Ennek semmiképpen nem az az oka, hogy megcsappant volna Botond vonzalma a könyvek iránt, csak éppen kissé beszűkült az érdeklődés köre. Lássuk a nyári olvasmányok toplistáját.

• Usborne: Állatok
• Állatatlasz
• The big picture book of animlas
• Egy nap az állatkertben
• Lolka és Bolka állatatlasza
• Kisgyermekek nagy képeskönyve
• Miniböngésző: Egy nap az állatkertben
• Schleich-, Bullyland- és Playmobil katalógusok, NatGeo Kids magazin
• WWF Lutra album

Ha mesekönyvet szeretnék olvasni neki, biggyedő szájjal a sírás határán tiltakozik, nem engedi egyáltalán, és azzal a javaslattal áll elő, hogy majd ő választ könyvet. A fenti listáról. 

A lovaktól indultunk tavaly nyáron, majd bővült a kör háziállatokra: tehén- és tőgymániára, aztán következett egy hosszú krokodil-kígyó-gyík-és bármi hosszúfarkú állat-korszak, közben volt A dzsungel könyve-rajongás (jelenleg be sem lehet tenni a lejátszóba, Bagira még azért dívik), aztán nagyon-nagyon sokáig volt "szavonna-láz" (zebra, zsiráf, víziló-és elefánt főleg), majd az aktuális: nyár eleje óta tombol - minden eddigit elhomályosítva - a macskaféle-korszak. Mondom miket ismer, istenít és vél felfedezni minden bokorban: mindenek felett áll a fekete párduc, aztán oroszlán, tigris, leopárd, ocelot, gepárd, hópárduc, hiúz, puma, aztán a nyár  felfedezettjei: a jaguarundi, a petymeg, a margej, a ködfoltos leopárd, a rózsaszín párduc. Egy kicsit tengeri állat-mániás is (kardszárnyú delfin, cápa, delfin, rája, muréna-flessek vannak).  

A múlt rajongott állatai nem nagyon izgatják, a madarak hidegen hagyják (igaz, ma megismert egy teljesen új - és rettenetes - könyvben egy túzokot és egy fürjet, teljesen lehidaltunk), a majmok és a dínók sem érdeklik, az egyéb kihalt állatok (főleg a kardfogú tigris, a kvagga és a gyapjas orrszarvú) viszont annál inkább. És ami nem kapcsolatos állatokkal? Az totális érdektelenséget szül. Semmi másról nem lehet vele beszélgetni, semmi mással nem lehet játszani, érintőlegesen mindig állatokkal foglalkozunk. Mindig. Minden kérdése állatokról szól, minden mondata állatokhoz lyukad ki, minden asszociációja az állatokhoz vezet, csak állatos dalokat dúdorászik, mondanom sem kell, hogy ez az album a menő pár hónapja. Továbbra is műanyag-és plüss-állatozik, kesereg, hogy mi mindene nincsen, sorolja, hogy mi mindenre vágyik (puma, földimalac, fossza, hód, vidra - ezek a múlt heti kívánságai). Legeslegeslegkedvencebb játéka, kellék nélkül, mikor akár itthon, akár bárhol úgy teszünk mintha dzsungelben/tengerben/erdőben lennénk, és mindenféle állattal találkozunk, kalandba keveredünk.

Az előbb (10 óra után pár perccel) a kezével csapkodott az ágyában, hogy ő egy sasnak öltözött, majd röfögött, hogy ő egy disznónak öltözött, aztán agancsokat formázott a feje fölé, és közölte, hogy ő az oroszlánfejű szarvas. Megkérdeztem, hogy nem lehetne-e, hogy este tízkor már alvó kisfiúnak öltözzön? Azt mondta, hogy nem, aztán tíz perc múlva elaludt. Az új leguánjával a kezében. 

Aranytrafik az Aranyparton

Leguan & Sloth

Megint egy állat mínuszban vagyunk, amit én régóta tudok, de eddig sunnyogtam. A leguánunk veszett el még Bozsokon, máig sikerült elkennem a dolgokat, de ma egész nap leguán-para volt, óránként eszébe jutott, hogy hol lehet a leguán, nem hitte el, hogy elvesztettük, szerinte a szőnyeg alatt van. Megígértem neki, hogy megkérjük Nagypapát, nézze meg a tóparti árusnál (ahol vettük az előzőt), hogy van-e még. Felhívtuk Nagypapát, Botond kérte meg telcsiben ("Légyszíves vegyél leguánot az árustól!").Telnek-múlnak az órák, nagypapa nem jelentkezik, hogy van-e leguán, erre Bobó az autóban:
- Veszi már a leguánt a Zoltán? A Seress Zoltán?
Nos, Seress Zoltán azóta sem válaszol, nem tudom van-e új leguán, de ez csúcs beszólás volt. Hónapok óta nem került szerintem elő, hogy így hívják apámat.

És egy apró iménti jelenet.

Este fél 10. Hatalmas ordítás.
- Mamaaaaaaaaaaa! Hogy van a lajhár angolul?
Meg kellett néznem a szótárban...

És igen, ez ma a harmadik poszt. Ma ilyen nagydumás napja volt...

Madarat tolláról

Két gyerek, két dialóg, a téma ugyanaz: a hétvégi közös utazás tervei, az asszociációk és érdeklődési körök is hasonlóak, eddig sem volt kérdés, miért pendülnek olyan nagyon egy húron, eztán már szemernyi kétség sem fér hozzá.

Lilla

- Lilkó, van kedved lemenni a Balatonra?

Rávágja azonnal:
- Nagypapáékkal.
- Nem, most nem Nagypapáékkal, hanem a  Botiékkal.
Fülig szalad a szája.
- Meg az Emesével.
- Igen.

- Meg a Lilkóval.
- Igen.
- Együtt voltunk a Szent István parkban.
- Igen, és most a Balatonra fogunk menni.
- Pizzát enni.

Botond

- Képzeld, Bobó, tervezzük, hogy hétvégén elmegyünk Lilkóékkal a Balatonra. Mit szólsz?
- Meg Judittal?
- Igen, Judit is jönne. Ott lesz a Balcsi, fürdenénk sokat. Állítólag isteni lángost és palacsintát lehet ott kapni.
Tesz-vesz tovább - az állataival, majd felmarkol párat.
- Visszük a gyűrűsfarkú makit, a tapírot, a juhot, meg a Bagirát és máris indulhatunk.
- Hova?!
- Palacsintázni Lilkóékkal a a Balatonra.
- Drága, Bobó! Oda majd csak a hétvégén megyünk. Ma Budakalászra megyünk, és pár nap múlva mennénk csak a Balatonra.
- Most szeretnék máris menni palacsintát enni Lilkóval. De lángost nem.

Ha, tényleg eljutunk erre a kis ad hoc kiruccanásra, nem lesznek irreális elvárásaim a két gyerek felé. Amíg tömjük beléjük a junk food-ot, nem lesz gondunk velük asszem.

Én kérek elnézést

Sorolja az apjának a kedvenc állatait.
- És a tehén is kedvenc állatod?
- Igen, de csak messziről.
- Miért?
- Mert mentem egyszer a mezei tanyára, és ott legelésztek a lovak, és ott volt a tehén, aki belekakilt a seggembe.
- Egyedül voltál a tanyán, Bobó?
- Nem. Apával.
- És Mama hol volt?
- Dolgozott. És láttuk, ahogy a tehén belekakilt a seggembe. A lovak messze voltak, és egyszer csak a tehén elszaladt.

A jövőre nézve

Soha nem féltem Botond majdani kamaszkorától, mindig is úgy gondoltam, hogy a kamasz fiúk az én asztalom, és míg másnak ez a rettegett korszaka, addig én ebben szinte fürdőzöm. Tegnap viszont kicsit megijedtem, mert azt olvastam Ranschburg egy jegyzetében, hogy a gyermek 2-3 éves kora közti karaktere elég megbízhatóan előre jelzi, hogy kamaszként mennyire lesz opponáló és kezelhetetlen. Nos, a mostani temperamentumát alapul véve, azt hiszem, felső tagozat vége felé megpályázunk egy többéves külföldi ösztöndíjat a számára. Biztos, ami biztos.

Szellemidézés

Lefekvés előtt még gyorsan felmentem a facebook-ra, abban a gyanútlan hiszemben, hogy pár másodperc alatt végiggörgetem a hírfolyamot és nyugtázom, hogy semmi bréking nyúz nem történt, nem maradok le semmiről, ha elmegyek aludni. Ehelyett megláttam valamit, amitől megfagyott az ereimben a vér. 

Valójában semmi különös nem történt, mármint semmi olyan, aminek az én életemre hatása lenne, mégis teljesen lefagytam. Két ember a múltamból, akik egy időben a legfontosabbak voltak, de régesrég nem tartjuk a kapcsolatot, összeházasodott. Nem tudtam róla. Egy üzenőfalra feltett videóból tudtam meg. Majdnem elsírtam magam és alig bírtam összeszedni magam. Megalázva éreztem magam.
Nem értettem, mi bajom van, miért van rám ez ekkora hatással. Aztán zuhanyozás közben rájöttem, azt hiszem.

Van az életemnek több szakasza, ami a mai napig nem hagy nyugodni, érzem, hogy vannak színterek és díszletek, amik között még mászkálnak szellemeim, akiket fel kellene kutatnom és végeznem velük. Mindig azt képzelem, hogy egyszer még visszavezet ezekre a helyekre és időkbe az utam, és majd lehetőségem lesz szépen nyugodtan nézelődni, mi maradt ott nekem helyretennivaló. Nem tudom, mikor fogom megérteni, hogy vannak ajtók, amik örökre, végérvényesen és megváltoztathatatlanul bezárultak előttem. Mindig ringatom magam, hogy majd egyszer még visszatérünk erre és erre a színtérre, de fel kellene fognom, hogy nem. Dacos vagyok, és azt gondolom, hogy van egy párhuzamos valóság, ahol megállt az élet, és bármi a múltból újra hozzáférhető, és nincs más dolgom, mint megtalálni az átjárót.

Mindig hittem, hogy nincsenek véletlenek, hogy az élet szimbólumokból áll, csak tudnunk kell dekódolni őket. Most olvastam el Szabó Magda Katalin utcáját. Azt hiszem erről szól, arra viszont még nem jöttem rá, hogy mit vétettem a múltam bizonyos szemelvényei ellen, ami miatt nem tudok visszamenni rendet tenni. Popper Péternél is visszatérő gondolat, hogy a múltat le kell zárni ahhoz, hogy a jelenben harmónia lehessen, hosszasan indokolja, magyarázza. Ez is megtalált, hát. Lezárni a múltat. Az egyik legnagyobb életfeladatom.

A másik, hogy az illúzióimat egyszer s mindenkorra le kell lepleznem. Elég ügyesen tudok ideologizálni a magam számára, a végsőkig képes vagyok meggyőzni magam bizonyos dolgokról, és az egész világgal képes lennék szembeszegülni, csak hogy megvédjem bizonyos magam köré falaimat. Ez a tegnapi lefagyós érzés is, azt hiszem, erről a tőről fakad. Hittem valamit, hitegettem magam évekig, elfordítottam a fejem és csak némi keserűséget engedtem meg magamnak ezügyben, többet nem, ez pedig kevés volt ahhoz, hogy tudatomra ébredjek. Csak képzelődtem, pedig a világon semmi nem erősítette meg az elméletemet, a napnál is világosabb kellett volna, hogy legyen, hogy vannak áthidalhatatlan távolságok, és hiba hagynom, hogy bizonyos dolgok (pl. a facebook) megtévesszenek, és azt higgyem, még élhet egy olyan kapcsolat, ami régesrég nem létezik. Azt is meg kell értenem, hogy vannak egyirányú utcák, ahol nem osztozunk az érzéseken és emlékeken: vagyok én, nekem jelent, amit jelent, de másnak mást jelent, talán semmit. Persze ez megint egy illúzió: azt hiszem, csak mert nekem fontos valami, amit valakivel együtt éltem meg, azt képzelem, hogy annak a másnak is fontos. Kemény dolog, amikor megmérettetnek kapcsolatok és esetleg elbukunk rajta. És főleg akkor kemény, ha beismerjük, mi a mi szerepünk a bukásban. (A megmérettetésekről meg itt olvastam sokat, szintén megrémiszt, hogy mennyi aktualitása van mindennek.) És akkor meg is érkeztem azt hiszem, életem legnagyobb kihívásához: a felelősségvállaláshoz. A legnagyobb mumusom.

Egy ideje felgöngyölítő szakaszában vagyok az életemnek, azt is mondhatnám, hogy puzzle-ozom a múltam, a családom, a személyiségem, a környezetem, az életem darabkáival, van vagy tizenkétmillió darabja, némelyik egyértelmű, hogy hova való, persze ezeket sem könnyű összeilleszteni egymással, némelyikről viszont semmi nem derül ki, hogy hová való lenne, csak érzem, hogy hiányzik valahonnan, vagy tapasztalom, hogy nem illik valahova, de a helyét nem segít megtalálni, szóval ezeket csak teszem ide-oda, próbálkozom és bízom benne, hogy kellő türelemmel előbb-utóbb megfejtek minden titkot és talán összeáll a végeredmény: én. Csak azt nem szeretem, mikor épp nincs kedvem játszani, de az élet mégis rákényszerít és ha akarom, ha nem, foglalkoznom kell egy-egy darabbal. Mindegy, legalább ennyivel is előrébb vagyok.

Állati nagy önbizalom

- Bobó, gondolkozom egy ideje, hogy szeretnék valami háziállatot venni itthonra.

- Malacot vagy cápát.
- Neem, olyasmire gondoltam, hogy pl. hörcsög, halak, tengerimalac...
- Tengerimalacot szeretnék. Menjünk le a boltba máris, Mama, és vegyünk egy tengerimalacot.
És nyújtotta a kezét.

- Bobó, szívesen elmennék veled strandra a héten valamelyik nap, mit szólsz?
- Jó! Én szívesen úszkálok majd a delfinek között.

Simi, akkor melyik nap alkalmas nektek kiugrani Floridába a Palatinus helyett?

El Camino

Gyerekkoromnak egy bizonyos szakaszában minden nyáron eltöltöttem itt pár hetet nagyszüleimmel. A vidék, a ház, az ide kötődő emberek és az itt töltött időkhöz fűződő emlékek mind mind a szívem legbelsőbb csücskében kaptak helyet, csoda-e hogy rettentően visszavágytam? Nagyszüleimmel '96-ban voltam ott utoljára, aztán azóta sem tudom, miért, de egyszer még "felnőttként" egy pasival elvetődtem oda, rémesen nyomasztó volt, menekültem, iszkoltam el onnan, mint a csík. Azóta történt egy s más, tudtam, hogy ennek a Piarg-dolognak a végére kell járnom, és szembe kell mennem vele, hogy a helyére kerüljön, megéljem, amit meg kell és nem utolsósorban megmérettessem magam néhány tekintetben. Sokáig halogattam, vizionáltam mindenfélét, aggódtam, hogy milyen lesz pont ott, pont az ő ágyukban aludni, pont azon az ösvényen sétálni, pont azon a széken ülni, pont azokat a fenyőfákat nézni, pont azokat az illatokat érezni, mindezt három nap híján pont egy évvel Öregapa halála után.
Hiszem, hogy nem véletlenül halogattam ezt az utat, ki kellett várnom a megfelelő időt, Békével, harmóniával, megnyugvással, szeretettel és nosztalgiától mentes elfogadással zárom az utat és a vele kapcsolatos kérdéseimet, issue-imat, sok mindent a helyére tettem és sok választ megtaláltam magamnak. Ez a mélyés, amit csak én ismerek, a saját magam számára elhozott útravaló. Aztán hogy a felszínen mi minden történt?

Kicsit hektikus indulás, sok csomag, délelőtt munka, fiúknak meg hurcolkodás. Átlépés a határon, gyorshajtás a második faluban, büntetés. Érkezés, elrejtett házkulcs megtalálása, a szállás birtokbavétele, az emlékek újraéledése, felső tó körbejárása, felfedezés. Pocuvadlo-i kirándulás: a vadaskert a tó közepénél, nagy hatalmas hiszti, folyton ölbekéredzkedő gyerek, aki csak az állatok közelében nyugszik meg némiképp, az idegeim nehezen csillapodnak, Rudi, a Cornwall-sertés és a feketeszőrű dagimalac sokat segített, éljen az állat-asszisztált terápia, kecskeetetés, póni- és szamár etetés, tókörüljárás, nyakbancipelés, rántott hús és gulyásevés a parton, sok tengeri állat forma kisütése a homokozóban. Otthon alvás, felnőtteknek olvasás, napfürdőzés betakarózva, dideregve, szunyókálás, töltődés, béke, nyugalom. Délután nagytó feltérképezése, vadkacsák, kavicsdobálás, állatos játékok durván mindig mindenhol, horgászok megközelítése, ahol pont kapás volt, tehát várakozás, ropi-magnumevés és sörivás amíg a fárasztás zajlik, élcelődés, hogy biztos egy kis szaros keszegre várunk ennyit, aztán a tizenkét kilós brutálponty megpillantása, az események hatása alá kerülés, kivéve állatbarát hősünk, aki a ropijáról csak nem távolítja el a figyelmét egy jöttment halacska miatt, aztán naplemente, aranyhíd, pihi, nyugi, béke, vacsorára kőrözött, isteni jó keménymatracos-zéróébredéses éjszakák.

Piarg 2011 augusztus

Másnap Selmecbánya bejárása, minden addiginál több nyakbancipelés, régi épületek, béna boltok, saját magának vásárolt szavannai állatos színező, nagy séta, jó idő, nyugalom és béke, lassan felszolgált ebéd a tóparton: tűrhető, de porból készült bryndzové halusky és pocsék pörkölt, cserébe viszont atomcuki játszótér és gigantikus kavicsdobálás, színezés otthon, alvás, felnőtteknek olvasás-napozás-szunyókálás megintcsak, töltődés ezerrel, délután viszonylagos semmittevés, chill out a házban-kertben, kora este felsőtavazás, hat kör futás, tóparton pihegés, kavicsozás, beszélgetés. Későn kelés, selmeci végre igazán tökös és olcsó ebéd (savanyú póréhagymaleves és knédlis-káposztás hús), játszóterezés, alvás, szokásos pihi, majd délután az első kirándulás, kisebb-nagyobb hisztikkel tarkítva, egy kisebb esés, vadállat para az erdőben, gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájak, rengeteg nyakban-és hátoncipelés, minimális saját lábon járás, hegytetőn alma-sajt uzsonna, virágok, szöcskék, dongók, színek és illatok garmada, a túra végén jól megérdemelt láblógatás a tóban, óriásalvás. Szombaton délelőtt otthoni pihi-olvasás-állatos játékok, házigazdáink várása, örömteli találkozás, kutyával való barátkozás, készülődés, mennyei közös ebéd, balhés kuglóf elfogyasztás, rápihenés a délutáni - második - kirándulásunkra, ezúttal ötösben, kevesebb hisztivel és még kevesebb saját lábon járással, Milosnál való sörözéssel, törpézéssel, csalánba nyúlással, nagyon jó kis beszélgetésekkel, múltidézéssel, merengéssel, pazar kőrözöttes vacsorával és esti sztorizással zárva a napot. Az utolsó napunk délelőttjén még volt egy pöpec kis vízibicózás, hópárducfürdetéssel, egy kecsege-kifogás végigkísérésével, még több kavicsdobálással, patakban elcsúszással, aztán búcsúebéd, búcsúkávézás, búcsúbeszélgetések, meghívások és tervek a jövőre nézve. Sima hazaút a régi úton, sok alvással az ülésben utazó fiúcska részéről és sok olvasással, merengéssel és számvetéssel az én részemről. Kerek, életszerű és töltődős volt nagyon. Jobban nem is sikerülhetett volna.
Három és fél hetünk van most nyugalomban, hogy összeszedjük és felszívjuk magunkat.  Ennyi időnk van magunknak, magunkban. Ennyi idő van Botond gyerekkorából. Utána  megint útrakelünk. Hosszú és nehéz útra készülünk ismét, csak ezúttal nem utazunk sehova. Maradunk a helyünkön, mégis kimozdulunk onnan, ahol most vagyunk, ráadásul nem is egy irányból közelítjük meg a közös célt, hanem  éppenhogy távolodnunk kell egymástól, megtapasztalva, milyen egymás nélkül, tudunk-e bízni egymásban és milyen az egymásra-találás, megtaláljuk-e egymást és azt ahova elindultunk és célul magunknak kitűztünk. Bizakodó vagyok, de izgulok.

Egy tipikus Botondhiszti Külön Krisztának

A helyszín: Alacsony-Tátra, egy kilátónál állunk kb. 800 méteren, körös-körül sehol egy lélek, a táj lélegzetelállító, bár belátom, hogy ezek a tények távolról sem kellene, hogy megérintsenek egy kétésfélévest. 

A távoli előzmények: Botondnak sajnos - bár a lakásban naponta képes tízezer kört rohanni és százezerszer megmászni a kanapékat, hogy százezerszer leugorjon róla - nehezére esik a járás és a kelleténél hamarabb (olyan tíz-húsz méter után) szeretné ölben folytatni az útját. Velem jobban elfogadja, hogy kár próbálkoznia, mert tízből kilencszer nem emelem fel, ha mégis, akkor meg öt méter után leteszem a szerény tizenötkilós súlyát, de az apjánál van tere és értelme a rimánkodásnak, ő cipeli töredelmesen, ahogy a mostani nyaralás alatt is tette szó nélkül, végtelenítve. Én annyit kértem Botondtól kirándulás-ügyben, hogy a sík és akadálymentes utakon legalább néha jöjjön egyedül, az apja hadd pihenjen. Nos, kisebb-nagyobb sikerrel jártunk, azért a legtöbb időt nyakban töltötte (ocelotok és jaguarundik megfigyelésével). 

A közeli előzmények: A videót tíz perccel megelőzően elesett a kavicsos úton (itt a bizonyíték, hogy néha azért gyalog jött) és egycentis seb keletkezett a tenyerén, amit meglehetősen zokon vett és úgy érezte, hogy Isten ellen való vétek, hogy ezek után azt várom tőle, hogy a lejtőn (!) szaladjon le velem kézenfogva és nem  cipelem a hátamon. Íme.



Ami lemaradt, pedig a legnagyobb poén, hogy a videón látottak után megfogta a kezem és filmbeillő idill módjára elkezdtünk szaladni a lejtőn, annyi mondjuk belerondított a képbe, hogy ahelyett, hogy A muzsika hangjai vonatkozó opusát dúdolgattuk volna mindeközben, torka szakadtából ordított tovább, ahogy a videón. De leszaladt. Ahogy kértem. Aztán felkéredzkedett. Felvettem a nyakamba. Mert ha alkut kötünk, mindig betartom. És jó lenne, ha minden ilyen hisztijén tudnék röhögni, és nem csak utólag, hanem amikor nyakig benne vagyunk, akkor is.

"Olyan dagadt vagyok, mint egy paradicsommadár."

Fiam, a hős

Volt néhány igazán idegtépő és rengeteg nyavalygós, bosszantó pillanata Bozsokon, de két apró mozzanatot lejegyzek ide, amiért viszont végtelenül hálás voltam neki.

Múlt hét vasárnap Anna bál volt Bozsokon (ez az év eseménye a faluban, mindenki a legszebb ruhájában ropja hajnalig), miután kirittyentettük magunkat és másfél órán át vártunk Bálinttal, hogy Botond elaludjon - a többiek már régesrég lementek -, mi is megérkeztünk és valahogy reflexből egy pohár sört rendeltem magamnak. A fele fogyott csak el, mikor éreztem, hogy ez egy jó este lesz. Isteni felszabadult állapotba kerültem, egyik sör követte a másikat, röhögtem mindenen, cigiztem jókat, sziporkáztam és a múltkori borzalmas táncélményemre rácáfolva egy brutálisan felszabadítót táncoltam egy helyi ismerősünkkel. Bálint (a család erkölcscsősze) háromkor úgy ítélte meg, hogy miután két ember párkapcsolatába és életébe kotyogtam bele, talán eleget ittam és hazaparancsolt. Állítólag megkérdezte, hogy tegyen-e egy lavórt az ágyam mellé, mire én "Sosem hányok, Öcsisajt"-felkiáltással nagyképűen felfortyantam és köszönettel, de visszautasítottam. Bár ne tettem volna, de ezt nem részletezem. Hogy visszakanyarodjak Botondhoz, reggel - mi másra - arra ébredtem, hogy valamit énekel. Félálomban megnéztem a telefonomon az órát és morogva vettem tudomásul, hogy a hetek óta nyolc óra után kelő gyerekem pont ma ébred fél 8-kor. Nehezen tudtam volna kikelni az ágyból, hát az önző taktikát választottam és aludtam tovább, lesz ami lesz. Azt hiszem kétszer kért valami játékot - oda is adtam -, de egészen fél 10-ig eljátszott halál egyedül az ágyában, és csak akkor kért meg, hogy "Most már ne aludj, Mama, keljünk fel!". Mérhetetlenül hálás voltam érte. Két órán át (!) játszott magában, míg én a magam tempójában megérkeztem a valóságba. (Ahol számos falusi és családi érdeklődés fogadott, akik vagy a hogylétem felől érdeklődtek vagy csúnyán kiröhögtek. Ahogy egy falusi srác fogalmazott: "Nővi, min csodálkozol? Ha Pesten berúgsz, az senkit nem érdekel, de itt egy egész falu nézte végig a műsort, jóhogy érdekli őket.")

A másik a tegnapi hazautunk. Persze ebéd után indultunk, Bálint vezetett, hogy a két és fél-három órás útból legalább egyet aludjon végig Bobó. Ilyenkor azt a taktikát szoktam követni, hogy - a szokásos szórakoztató műsorszámaimmal ellentétben -, alig szólok hozzá, még csak hátra sem fordulok, magam is pihengetek és várom, hogy elaludjon. Tegnap nem jöttek be a számításaim, ülhettünk akármilyen csöndben, lehetett Botond akármilyen fáradt, az autópályai dugóknak hála lehetett bármilyen hosszú az út, ő bizony nem aludt el. Amiért hálás vagyok az nem ez, hanem az, hogy tette ezt a nem-elalvást, egy rövid szenvedést leszámítva, gyakorlatilag magában eljátszva, röhögve azon, hogy a szennyes ruhás zacskó minden jobb kanyarban az ölébe zuhant, énekelgetett, játszott az új patkányával és pandájával. Hazáig alig kellett szórakoztatni vagy lekötni, olvashattam a könyvem.

Ki kicsoda és hol járunk?

A freudi szabad asszociáció módszerét alkalmazva, analitikus és szimbolikus jelentéstulajdonítások lehetőségét fellibbentve, olyat játszottunk hazafele az autóban, hogy ki milyen állat lenne. Az előzmény az, hogy Bozsokon egyik nap miután Bálint büdösen jött haza a lovaglásból, Bobó heherészve elkezdte "büdös bölénynek" nevezni. Szóval.

- Mama, Te egy félős zebra vagy. (Hiába erőltettem a kecses gazellát.)

- Bálint egy büdös gnú.

- Apa egy félős mammut. 

- Zsuzsa nagyi egy tehén. Tarka tehén.

- Hugi egy kis teknős. Olyan irinyó-pirinyó, mint egy kis tojás.

- Áki egy büdös sas. 

- Ákos Papi egy büdös oroszlán. (Őt nem is én kérdeztem, de számomra mindig meglepő módon teljesen számon tartja őt.)

- Én pedig egy kicsi aranyos panda vagyok. (Ma reggel kapott egy pandát, amit csak este engedett el, amikor megkapta az apjától a beígért új Bagirát.)

Tudom, hogy ezeknek a válaszoknak még nem kell(ene) jelentőséget tulajdonítanom, de nem tudok kibújni a bőrömből.

Hát így. Itthon vagyunk. Keddig. Akkor még továbbállunk öt napra. Egy nagyon fontos út lesz, afféle El Camino. Aztán már majdnem ősz, és nyakunkon a szeptember hetedike, meg az új életünk. Közben belül pedig, úgy érzem, gyarapszom és haladok.

Mai meglátása szerint én egy büdös szamár vagyok, apja egy döglött elefánt, ő maga egy  kisegér, Öcsi büdös teve, Erzsi egy hosszú kígyó, Áki egy büdös liba, Zsuzsa nagyi egy döglött szamár, Hugi egy ekkora kis nyúl, Bálint egy döglött malac, - kérdezem Terka nagyit, őt nem tudja, Pétert sem tudja. Bence meg egy nagy hatalmas döglött beluga.

Hírek otthonról

• Napszemüveg lesz a jele
• Ibolya néni lesz a gondozónője 
• Szeptember 7.-én kezd