Erdélyi K. Botond

K, mint Kötélidegzetű. Merthogy:

tegnap 6 körül elindultunk szokásos esti sétánkra, ezúttal elbuszoztunk a Bosnyákra, hogy hátha a DM tekintettel van a munka utáni vásárlókra és nyitva van neadjisten 7-ig is, de nem. A történet szempontjából lényeges, hogy Bobó megint fél órát aludt délután és tök nyűgös volt. Elindultunk visszafele gyalog, láttunk esőfelhőt, de messze és kicsi volt. Aha, csak az nem látszott rajta, hogy elég gyorsan közeledik és közben sejtosztódással szaporodik és mire a Róna utcához értünk (kb 15 p még gyalog a lakás), egyik pillanatról a másikra úgy elkezdett szakadni, hogy esélyünk sem volt hazaszaladni. Elindultunk a buszmegálló irányába, hogy azzal gyorsabban hazajutunk, mint gyalog, de kénytelenek voltunk megállni és beállni egy erkély alá egy kocsma tövében (oda nem akartam bemenni) és várni. De nem csitult az eső, sőt. Közben iszonyatos dörgések és villámok, de tényleg mintha kettészakadt volna az ég. Ott álltunk fél négyzetméteren és nem nagyon láttam, hogy hogyan fogunk tudni továbbhaladni..Felkészültem rá, hogy Botond hazáig üvölteni fog, ráhúztam a kocsija tetejét, mert anélkül még jobban félt, de végül is csak a dörgéseket kellett valahogy átvészelni, azokat leszámítva én jobban féltem, mint ő. Mitől is: -belénk csap a villám (ezt mindig biztosra veszem, ha viharban utcán vagyok) -nem bírunk hazajutni, az utcán kell megetetni és ott kell töltenünk az éjszakát Szerettem volna haladni, mert Bobó nyugtalan volt, a dörgésektől nagyon félt (elgondolkodtató, hogy ilyenkor nem ordít, de ha Ákos öcsém cuppanós puszit ad neki, vagy Bálint öcsém bohóckodik neki, képes megijedni és éktelen üvöltésbe kezdeni...) és az eső is bevert az erkély alá. Szemben megláttam egy picike fodrászatot, Győzőt átküldtem megkérdezni, bemehetünk-e, megengedték, hogy átrohantunk, bokáig ért a víz az utcán. Itt olyan tíz percet dekkoltunk (sokkal jobb volt, mint az előző helyünkön), és amint kicsit csitult, elindultunk, egészen a húsz méterre lévő kisbolt sátráig jutottunk, ahol kivártunk egy zöld lámpát és átszeltük a Róna utcát egészen a buszmegállóig!! Sállálllá!! Azt hittem, sínen vagyunk, egy megállónyira a lakástól, de ezután jött a neheze, mert a buszról leszállva a korábbiaknál sokkal durvábban kezdett szakadni az eső, sokkal nagyobb dörgésekkel, úgyhogy bevágódtunk a lenti zöldséges ponyvája alá és néztük, hogy a Thököly úton, hogy hömpölyög a víz és még sokkal jobban féltem a fentiektől, kiegészülve azzal, hogy -elüt minket egy autó, ahogy átkelünk, mert alig lehetett látni Hiába vártunk, nem enyhült. Hogy a szarba fogunk átjutni az úton??? Kivettem az ölembe Bobót - akit sikerült nagyjából szárazon és melegen tartani-, és innen jött az ötletem, hogy ne a babakocsiban legyen, mikor átrohanunk, hanem nálam, és szerencsére a zöldséges srác adott egy jó nagy ernyőt, ami alatt át tudtunk rohanni végülis, Győző meg ölében a babakocsival, lábközépig ért a víz, szorítottam Bobót magamhoz, de ő úgy nézelődött, mint bármikor máskor...Végre hazajutottunk, ő eddigre már úgy viselkedett, mintha egy órája még nem lett volna borzasztó nyűgös és fél órája még nem az égzengésben ázott volna. Pókerarcot vágott. Gyors meleg fürdőt vett, bevacsorázott és elaludt.

Végre itthon.