Készülődős visszaemlékezés

Tavaly július 22.-én nem mentem be dolgozni. Utólag azt gondolom, nem véletlenül. Másnaptól amúgy is szabin voltam, valami azt súgta, ma ne. Győzi elment itthonról reggel. Én felkeltem, elszívtam egy cigit és lementem a boltba valami reggeliért. A gyógyszertár mellett elhaladva gondoltam egyet és betértem életem első terhességi tesztjéért. A mai napig nem tudom, miért, hiszen ekkor még csak bő egy hónapja adtunk szabadutat a szerelemnek és egy pillanat töredékéig sem jutott eszembe, hogy terhes lehetek. Tényleg, meg sem fordult a fejemben. Felérve a lakásba, feltéptem a dobozt és anélkül, hogy elolvastam volna a használat utasítás azon részét, hogy melyik eset jelenti a pozitív eredményt, belemártottam a csíkot a pohárkába, ami kb 3 másodperc alatt jelzett ki két erős kék csíkot. Mint az őrült forgattam a papírt, hogy akkor most mi van???????? És akkor elolvastam: terhes vagyok!!!! Még vagy háromszor végigolvastam az első betűtől az utolsóig. Terhes vagyok, terhes vagyok, terhes vagyok. terhes vagyok, terhes vagyok.....Úristen. Elkezdtem remegni és sírni. Felhívtam Győzőt: édes, csináltam egy tesztet és pozitív lett! És akkor most mi van???-kérdezte. Nem tudom..el kell mennem egy dokihoz azonnal. Az én dokim aznap nem rendelt, úgyhogy elkezdtem telefonálgatni, a Péterfy-ben pl. rámförmedt az asszisztens, hogy csak akkor kell elmennem dokihoz, ha nem akarom megtartani a gyereket egyébként üljek a seggemen és örüljek. Hiába mondtam, hogy úgy tudom, hogy százszázalékos eredményt csak az orvos mondhat...Aztán jött anyukám, akinek szintén előadtam, hogy csináltam egy pozitív tesztet, de még ma mindenképp el akarok jutni egy orvoshoz, mert szétvet az ideg. Ő persze elkezdett sikítozni, hogy Éljen, éljen, lesz végre Kicsiuncsija!!!!!!!!! Azt mondta szerez dokit, nyugi. Nyugi?????? Hogy nyugodjak meg?? Beírtam a Google-be, hogy terhesség.... :))) De olvasni sem tudtam, túl idegbeteg voltam. Nehezítette a dolgot, hogy aznapra lett kész a vendészobába a polcrendszer és jöttek apósomék összeszerelni. Kitaláltam, hogy meghúzódott a derekam, azért nem megyek le segíteni cipekedni. A (hirtelen nem-) dohányzás már nehezebb ügy volt, de szerencsére valahogy sikerült eltussolni, nem tűnt fel nekik semmi. Én viszont tűkön ültem, képtelen voltam másra gondolni, minthogy gyerekünk lesz!!!!! Gyorsan kapcsoltam, hogy nehogy bepolcozzuk a kisszobát, hiszen ez már sose lesz vendégszoba (juhhhúúú), apósom komplett hülyének nézett, hiszen oda terveztettük, mindegy, a hálóba került be (amúgy sem tetszett amikor odapróbáltuk, jobb itt, ahol most van). Közben anyám hívott, hogy mehetünk a Fehérvári úti rendelőbe 4-re, de ő is jön! Apósoméknak kamuduma egy reumatológusról-megerősítve a derékfájást-hiszen őket ott kellett hagynom valamilyen indokkal. Emlékszem én a hasamon a kezemmel szálltam le a villamosról anyukám rámszólt, hogy nem korai-e még egy kicsit? Egy rém undok és gusztustalan doki vizsgált meg, majd anélkül, hogy bármit is mondott volna, kivágta a kesztyűjét a szemetesbe (kb olyan mozdulattal, mint ahogy anno a konyhás nénik csapták oda a krumplipürét) és leült diktálni. Én lekászálódtam a vizsgálószékről és félve megkérdeztem, hogy na akkor most terhes vagyok??? Szinte felháborodva az ostobaságomon kiabált rám, hogy igen, igen, persze, 5-6 hetes terhes. Elkezdtem ujjongani, de nem nagyon vették a lapot. Megkérdeztem, hogy mi a teendő? Megint hülyének néztek: semmi teendő, anyuka (anyuka????), majd 3 hét múlva vár az első ultrahangra (ő vár?? hozzá biztos soha nem megyek vissza...na mindegy), kimentem az ajtón és elújságoltam anyukámnak, hogy 5-6 hetes picibaba van a pocakomban!! Rohantunk be Győzihez, akivel jól megszorongattuk egymást, de még fel sem fogtuk igazán....Jöttem haza pakolni, merthogy másnap meg indultam anyukámékkal Bozsokra. Aznap este ráadásul céges vacsi volt, amin innom, cigiznem és buliznom illett volna, jól ledumáltuk a csajokkal, hogy végre együtt lazulunk. Megint ki kellett találnom valami hihető sztorit, hogy ne fogjanak gyanút. Előző nap benn még dohányoztam, aznap este meg már nem, jó nehéz volt...már nem is emlékszem, mit kamuztam...De nagyon szarul éreztem magam, nem mondhattam el, de nekem csak ezen pörgött az agyam...és alig vártam, hogy hazaérjek és végre találkozzunk Győzivel, mert másnap meg ugye leléptem 10 napra....Vacsorát letudtam, száguldottam haza pakolni (délután nem sikerült, csak az internetet bújtam), Győzivel próbáltuk szokni a gondolatot, beszélgettünk, tervezgettünk, örömködtünk, aztán másnap elszakadtunk. Úgy hagytam itt szegényt, hogy nem mondhatja el ám senkineksem.. Itthonmaradt a nagy titokkal egymagában, nekem is marha nehéz volt (főleg a tesóim miatt), de nekem legalább ott volt anyukám, akinek feltehettem naponta felmerülő ötszáz kérdésemet, de mindig csak lelombozott, mert azt mondta, hogy még 3-4 hónapig a világon semmi nem fog történni. Én azonnal hagy hasat és panaszok arzenálját akartam. Ehhez képest, tényleg semmi különös nem történt az első időszakban.

Semmi különös...? Ez persze nem igaz, hiszen előbb-utóbb befogtuk a kis szívhangját, aztán elkezdett alul púposodni a pocakom, aztán megtudtunk, hogy fiunk lesz, stb, stb. Életem legtutibb kilenc hónapja volt, amit persze csak az elmúlt négy múlt felül. Tavaly ilyenkor épp csomagoltam, készültem Bozsokra, a kis titkommal együtt. Idén is épp csomagolok, készülődöm, de már nem egyedül megyek. Viszem magammal a kicsinyemet is. Jajjj, de jó nekem!! És idén már nem egyedül fogom tűkön ülvevárni, hogy Győzi is befusson, hanem ketten várjuk majd a mi apánkat. És ott leszünk így együtt, a mi kis családunk.

Tavaly Augusztusban

Idén Márciusban

Idén Júliusban