Must be funny

Botibaba születésével valami olyan jó dolog történt velünk, amilyen azelőtt soha. Olyan érzéseket és pillanatokat élhetünk át vele napról napra, amit még mindig nehezen fogok fel és még mindig kétkedve hiszem, hogy ez a fantasztikus csodagyerek, ez a huncut, csupajókedv kisfickó, akinek folyton ott csillan a zsiványság a szemében, ez a mi gyerekünk, mi vigyázhatunk rá, mi etethetjük, mi altathatjuk, mi ölelhetjük, puszilhatjuk, szagolhatjuk mindennap. Mindketten rajongunk érte, minden pillanatban rajta a szemünk, körülötte a gondolatunk, róla beszélünk, gyönyörködünk benne. Mégsem vagyunk maradéktalanul boldogok. Pedig ott mosolyog és rosszalkodik a parkettán a világ leggyönyörűbb gyereke és mégsem tudunk felhőtlenül örülni, annak amink van. Fáradt vagyok és kialvatlan, sok a stressz, új szerepeket kell tanulnunk, családi zűrök is vannak-ilyen elméleteket gyártottam, a napok, hetek, hónapok csak teltek, nem változott semmi. Aztán rájöttem, hogy egyetlen dolog zilálja szét az életünket, a kapcsolatunkat: az anyagi helyzetünk. Ami egyre rosszabb. Tavaly nyáron vettük meg a lakást, a rezsi a duplájára nőtt. Fel kellett vennünk két hitelt is, egyiket mi fizetjük, ami kevés pénzt én jelenleg kapok, az szinte el is megy erre. Aztán jött a terhesség (egyébként életem legszebb időszaka) a vele járó orvosi és egyéb költségekkel, Bobónak mindent nekünk kellett megvenni, alig pár ruhát örököltünk csak. Apukám karácsonyra Brendon-utalványt vett nekünk, az hatalmas segítség volt, de minden egyebet mi fizettünk. Ez azóta is így van, a családunkban van, aki nem teheti meg és van aki megtehetné, de nem teszi meg, a lényeg: nem segít senki nekünk anyagilag. Idén nyáron autót is vennünk kellett, ez már önmagában is nagy kiadás, amit ráadásul azóta is ugye plusz költség fenntartani. Bobókám pedig rendesen szívja a pénzt: gyógyszerek, kenőcsök, pelenka, ruhák, cipők, játékok, oltások, stb, stb, stb. Csupa jó dolog történt velünk az elmúlt két évben, egyébként nagyon jó irányba halad az életünk, de mégsem teljes az idill. A bevételi oldal egyre csökken, nem tudom, hogy a válság miatt-e vagy más oka van, de a kávézó, amit Győziék csinálnak, egyre kevesebb embert tud becsalogatni, mi meg ugye kizárólag ebből élünk. Annyi pénzünk van, amennyiből éppenhogy ki tudjuk fizetni a számlákat, és kaját tudunk venni. Ennyi. És ezt is éppenhogy csak. Van olyan is, hogy egy-két számlát csúsztatni kell jövő hónapra. A kajavásárlást is már annyira a minimálisra szorítottuk, hogy már abból sem tudunk tovább faragni. Nem veszünk már egyszerűen semmit, nem járunk el szórakozni, nem utazunk, nem költünk a világon semmire. Annyi mindenre lenne szükségem, hogy elmondhatatlan, az életben nem volt ennyire lepukkanva a ruhatáram, a parfümjeim , sminkcuccaim elfogytak, kozmetikushoz jó lenne egyszer eljutni, a fogainkat sos meg kéne csináltatni, nem is sorolom, mert úgysincs értelme. Győzinek is kellenek ruhák, cipő is, szórakozás is, fogorvos is. Bobónak kellene vennünk autósülést, új babakocsit (a mostanit már alig tudom felcipelni), szükség volna új játékokra is, mert hiába van rengeteg, meg hiába imád csokipapírt bizgetni, szeretnék komolyabb készségfejlesztő játékokat is neki, szeretnék szánkót venni neki, szeretnék könyveket venni neki, imádja ha olvasok neki, szükség volna új ruhákra, mert most sok mindent kinőtt. Sorolhatnám reggelig. Szinte minden egyes napunkat megmérgezi ez a bizonytalanság és feszültség. Sokszor vagyunk Győzőhöz szólni alig lehet, állandóan csüggedt és lehangolt. Én is baromi feszült vagyok. Miközben itt fickándozik a lábunk alatt ez a csillogó szemű kis ártatlanság, akire ha ránézek, mindannyiszor összeszorul a szívem. Most még megkap mindent, ami kell neki, mert természetesen nem ő jár szakadt cuccokban, lyukas cipőben, nem neki kell lemondania dolgokról, hanem nekünk. Minden pénzünk rá költjük, semmiben nem szenved hiányt. Bár nagyon fájdalmas látnom, hallanom, hogy más anyukák milyen könnyedén emelgetik le az üzletek polcairól a ruhákat, mennyire könnyedén beszélnek arról, hogy milyen szuper játékot láttak és egyből meg is tudják venni, stb, stb. Ilynekor mindig megszakad a szívem és magamban bocsánatot kérek Bobótól és csak remélem, hogy a szeretetünk egyelőre lég neki. Nem irigy vagyok másokra, hanem kicsit szégyellem magamat, hogy én ezt tehetem meg. Hogy én nem tudok mindent megadni neki. Aggódom, hogy ha nagyobb lesz, meg fogunk-e tudni neki venni mindent, amire szüksége lesz, tudunk-e majd márkás cuccokat, kamerás mobilt és zsír verdát venni neki? Tudunk-e majd foglalkozásokra járni vele, később meg különórákra? Tudunk-e majd zsebpénzt adni neki, táborokba küldeni, moziba, vidámparkba, állatkertbe járni vele? Ha most gondot jelent megvenni a napi négy adag zöldségét, gyümölcsét, akkor hogy a szarba fogjuk őt pl. teniszórára járatni???????????????? Rettenetesen szomorú és dühös vagyok, hogy ahelyett, hogy ez lenne életünk legboldogabb időszaka, feszültebbek és rosszkedvűbbek vagyunk, mint valaha. Azért nem úgy értendő mindez, hogy állandóan, a nap minden percében veszekszünk és ordibálunk, hiszen van egy kis izgő-mozgó endorfin-donorunk, akit imádunk bámulni, imádunk róla beszélgetni, tanítgatjuk, terelgetjük, szeretjük nagyon-nagyon, de tény, hogy borzasztóan megkeseríti ez a szaros helyzet az életünket. Nem tudom, hogy a válság miatt (is) van-e vagy más miatt, de kellene valami fordulat, ami lendít rajtunk egy kicsit, mert ebbe így belezakkanunk. Jön a karácsony. Tavaly sírva vettem tudomásul, hogy kicsit kevesebb lesz a keretünk, amennyit egymásra szánhatunk. Szeretem Győzit elhalmozni ajándékkal és fájt, hogy nem tehetem meg. Erre idén mi van???? Sokkal-sokkal rosszabb a helyzet. Elmondani nem tudom, hogy mit érzek, amikor arra gondolok, hogy a gyerekem első karácsonyára így készülünk, idegbetegen, hogy hogy fogjuk megoldani az ajándékozást, favásárlást, kajavásárlást, ahelyett, hogy izgalomban díszítgetnénk, sütögetnénk, készülődnénk, várakoznánk. Tudom, hogy lehet másképp is. Lehetne mindent leszarni, örülni annak, amink van és nem azon keseregni, amink nincs. Tudom, hogy másoknak sokkal rosszabb a helyzetük. tudom, hogy be lehetne fogni a pofám, azt mondani, hogy ez van, majd lesz jobb és nézni előre, de egyszerűen ez nekünk nem megy. Elégedetlen és csalódott vagyok. Többre vágyom. Több pénzre, könnyebb életre.