Vízivacsora

Tegnap itt jártunk és bár a pokoli délelőttünk után nagyon izgultam, hogy értékelni fogja-e Bobókám az apukája szülinapi ajándékát képező vízibirodalmat, mondhatom minden percét élvezte. Tette ezt annak ellenére, hogy miután kiléptünk az öltözőből, pont egy széles, de meredek csúszda tárult elénk, gondoltam, jó ötlet ott lecsúszni vele az ölemben, ehhez képest állati gyorsan csúsztunk, a végén pedig hatalmasat csobbantunk és merültünk a víz alá. Egy szörnyű pillanatig úgy állt a dolog, hogy ő többet víz közelébe nem megy, de szerencsére a nagymedence hamar feledtette bánatát és onnantól megint nem lehetett kiverni a vízből. Azért mondom, hogy megint, mert mikor nyáron Velencén voltunk, óriási meglepetést szerzett nekünk Bobó a víz-imádatával és bátorságával. Ez most megismétlődött. 

Úszkált, viháncolt a mélyvízben, forgott, csúszkált, szaladgált, hempergett, sokszor lecsúszott egy marha meredek és hosszú csúszdán egyedül, a bébicsúszdáról nem is beszélve. Az elejétől a végéig járt a szája, főleg elmerengve énekelt, de a hatalmas alapzajtól szerencsére nem hallottam belőle semmit. Miután kivizeztük magunkat, még játszótereztünk kicsit, majd megvacsiztunk. Úgy tűnik, élményfürdő ide-vagy oda, Bobókámban ez utóbbi hagyhatott mély nyomot, itthon ugyanis a következő párbeszéd zajlott le apa és fia közt:

-Hol voltunk ma délután, Bobó, emlékszel?

-Uszodában.

-És mit csináltunk az uszodában?
-Ettünk süttumpit.
-Jó, jó, de mit csináltunk még?
-Tecsöpöt is ettünk.

A délután fénypontja pedig kétségtelenül az volt, mikor az egyik üres napágyon Bobókám talált egy szaloncukrot, amit mondanom sem kell, hogy azonnal feltépett. Nos mit mondhatnék? Ez a magyar valóság. A gyerek jót kajált nyolcezerért. Legközelebb azért inkább leugrunk az alattunk lévő étterembe és veszünk 300 forintért egy adag sültkrumplit.

Két videó a link után.