Challange Day

Délelőtt kiderült, hogy ötöst kaptam a szakdolgozatomra. Délután hirtelen ötlettől vezérelve kölcsönbiciklivel hazatekertünk Bobóval Simi barátnőméktől. Az alábbi képek segítenek megválaszolni, melyik teljesítményemtől villanyozódtam fel jobban, és melyik tölt el nagyobb büszkeséggel.

 

Na, nem azért mert nem tudok jól biciklizni, vagy mert nem jelent semmit, hogy a legjobb osztályzatot kaptam, amit lehetett, hanem azért, mert sem városban, sem gyerekkel, sem nem-mountain bike biciklivel, sem papucsban nem bicikliztem még, és mert a szakdolgozatommal annyira elégedett voltam, amikor leadtam, hogy tulajdonképpen fel sem merült bennem, hogy rosszabb jegyet is kaphatok az ötösnél, és mert az államvizsga egy gondolatnyival most jobban foglakoztat, mert még egy képkocka nem sok, annyi sincsen készen a prezentációmból. Bobó pedig legnagyobb meglepetésemre brutálisan élvezte a bicózást, nem akart három méter után kiszállni (csak a tónál és a Póniparknál, de könnyen leszereltem), nem ficergett, halál cukin nézelődött, végig beszélgettünk, kérdezgetett és meleg helyzetbe is csak egyszer kerültünk, mikor egy útpadkára alig bírtam felmenni, de mint a mellékelt ábra mutatja: épségben hazaértünk. Már csak olyan kérdéseim vannak, hogy hol fogom tartani a bicót, honnan lesz lakatom rá, hogyan fogom felcipelni, honnan és mikor lesz sajátom?

Húsvéti utóérzés...

Az alábbi "párbeszéd"kitűnően összefoglalja és élethűen tükrözi Botond

• érdeklődési körét, 
• humorát, 
• beszédkészségét.

Ketten vagyunk itthon, délután egy órát aludt, finoman szólva illene már horkolnia, így tíz órához közeledvén. Erre kikiabál a szobájából:
- Mama, lécives, bejöjjél!
Bevonszolom magam, ül az ágy sarkában, rágja a cumiját és vigyorog.
- Mondjad, Botikám, mizu?
- Az, hogy "Kakierdőben jártam,/pisibolyát láttam,/el akart hervadni,/szabad-e kakilni?

Tartalmas lesz ez a Botigyerekkor, érzem.

Még ilyet!

Szerda magasságában Nagyszüleim kikotyogták, hogy meseházukon és varázskertjükön kívül töltik a hétvégét.

Csütörtökön elszántam magam, hogy ha már a Balatonra nem mentünk, mert elhittük, hogy rossz idő lesz, és ha már mégis kánikula lesz,akkor legalább ide menjünk ki és medencézzünk a gyerekekkel.

Este elküldtem néhány emailt a csajoknak, volt aki azonnal igent mondott, volt aki azt mondta, hogy "nem kizárt" és volt, aki nem tartotta valószínűnek. 

Pénteken a húsadagot így végülis a mi szerény hat főnkre kalkuláltuk, még szerencsére, hogy hat főre, de három napra terveztünk, így mikor szombat délután mégis mindenki befutott és 14 embert kellett megetetnünk, nem jöttünk zavarba, és bár ebéd-szempontból kicsit megijedtem, mikor vasárnap reggel megcsörrent a telefonom, hogy az egyik család szívesen kijönne aznap is, mert olyan jól érezte magát, azért még vasárnapra is jutott belőle.

Rákosliget nagyhétvége

Nagyszüleim házát - ahol egyébként mondhatni áll az idő és egy gombostűt sem lehetne arrébb helyezni anélkül, hogy nagyszüleim észre ne vennék - a két nap alatt megjárta összesen tehát hat gyerek, kilenc felnőtt, ebből egy gasztro-hős, egy medence, egy részsikerrel debütált homokozó, egy méltatlanul elhanyagolt sátor, sok kiló eper és ropi, viszont érthetetlenül kevés fagylalt, rengeteg aszfaltrajz, kismotorok, este közös fürdés, már ami a gyerekeket illeti, részünkről pár doboz sör, egy darab félig elszívott cigaretta és egy óriási sündisznó, reggel pizsamás gyerekek, krokodilos poharak, kétes tisztaságú szivacslabda, napernyő, amiből nem lett baj és szék a teraszon, amiből baj lett, és mindennél több hála, amiért van ez a ház és kert, ami egyrészt sokat jelent nekem, másrészt gyönyörű, nagyon gyerekbarát és mindenki elájult tőle, és hála a nagyszüleimnek, hogy dacára a régi falkidöntős buliknak, amivel olyan sok kárt okoztam már ennek a háznak és nekik, megint átadták és lám, ezúttal nagyobb rongálás nem történt, mint néhány - szándékosan nem letörölt - krétavonal a lambérián. Mi ez az egykori három üveg fehér padlószőnyegre kiömlött vörösborhoz képest-kérdezem én?

Jogot a férfiaknak

A fürdőszobai pelenkázóján fetrengett, és a keze ügyébe került a Carefree-s dobozom. Éreztem, hogy másodpercek tört része áll csak a rendelkezésemre, hogy válaszokat ötöljek ki, és így is lett, jött a manapság naponta ezerszer elhangzó kérdés: "Mama, ez mi?". Nem részletezem az egész dialógot, nyilván nem elégedett meg annyival, hogy megneveztem a dolgot, maradjunk annyiban, hogy a végén közölte, hogy ilyet ő is szeretne.

Bilincs

Egy kicsit kikívánkozik belőlem a bili-téma, pedig nincs is igazán miről beszélni, tehát meglehetősen érdektelen lesz, érzem.

Hogy akkor miért írok mégis? 

Hát, mert ha majd a Lesz ez még így se második részét az ő éltéről és kényszerneurózisáról akarják forgatni, és az analitikusa azt a házi feladatot adja neki, hogy derítse ki, hogy pontosan mik voltak a szobatisztaságának állomásai, akkor kész legyek a gyerekem segítségére sietni és gyógyulásához majd legalább ennyivel hozzájárulhassak, ha már megakadályozni nem tudtam a durva anális fixáció kialakulását.

Szóval itt, majdnem egy éve került először terítékre a Bobó-üríték, aztán nemrégiben a súlyos pszicho-dilemmám kapcsán idéződött fel, most pedig csak dokumentálni szeretném, hogy mi a helyzet.

Botond továbbra sem hajlandó bilire vagy wc-re ülni és ez engem (minket) továbbra is totálisan hidegen hagy. Nem piszkáljuk, nem szidjuk a pelenkát, csak akkor hozzuk szóba, ha a helyzet úgy kívánja, mert mondjuk csupaszon rohangál vagy a fürdőkádban gyanúsan viselkedik. Szóval részünkről egyáltalán nincsen nyomás alatt, sőt. Ha egyáltalán beszélünk erről, mindig elmondom neki, hogy csak akkor kell majd biliznie, ha lesz kedve, ha nagyobb lesz, nyugodtan maradhat pelusban, stb. Azon kívül, hogy megvettem neki névnapjára a Bilikönyvet és nyárra tervezem beszerezni az első bugyiszettet, nem frusztrálom a témával. Nem így a környezete. 

Bili-PR-ból mindig is erős volt a családom, nemrég ráadásul anyósom is felsorakozott a kampányolók közé, a pelenka-ellenes front továbbá még egy nem várt irányból kapott erősítést: apukám is beállt a sorba mikor a minap vicces hangon bár, de közölte Bobóval, hogy "pelenkába kakálni nagyon ronda dolog", és ezzel önkéntelenül is sikerült nyolc napon túl gyógyuló lelki sérülést okozni kisunokájának, akivel egyébként sem volt felhőtlen a kapcsolatuk, pedig Botond részéről már komoly előrelépés volt tapasztalható az elmúlt hónapokban. Napokig sírásra álló ábrázattal kérdezgette, hogy "Mama, pelenkába kakálni az rosszaság?". Nem győztem biztosítani az ellenkezőjéről. Magamat meg nem győzőm visszafogni, amikor fűtől-fától hasonló szégyen- és bűntudatkeltő kortesbeszédeket hallok.

Ezt az esetet megelőzően sem mutatott egyébként semmi hajlandóságot vagy nyitottságot a pelenkán kívüli ürítésre és mint mondtam, engem nem is érdekel, és nem is várok tőle semmit, illetve semmi többet, mint hogy jelezze számunkra, ha készen áll a szobatisztaságra és ahogyan eddig is mindent fantasztikusan gördülékenyen oldott meg, tudom, hogy ezt is meg fogja, és ha ez jövő nyáron következik be, akkor jövő nyáron fogom szétajnározni érte. 

Elméleti szakembernek viszont kiváló, minden témába vágó testrész, funkció vagy folyamat érdekli, figyel, kérdez, hallgatózik, leskelődik, rögzít: az utcán rendszeresen ordítva közli, hogy "ott a kutya seggluka", (hatalmas seggluk-rajongó, várom, hogy a strandon csupaszon rohangáló gyerekek szülei körében majd beégessen), a heregolyói továbbra is izgatják, ahogy minden fajta pisi-kaki is, legyen az kutyakaki az utcán, tehénlepény a könyvben (kedvelt gyurma-témája egyébként), a saját pelenkáját is meg kell neki mutatni minden alkalommal, anatómiából és emésztésből korrekt tárgyi tudással rendelkezik, azt hiszem, tehát bízni kell Bobóban, hogy idejében sikerül a felhalmozott tudásanyagát a gyakorlatba átültetni, és nem piszkálni őt.
Nekem ma pl. semmivel nem szerezhetett volna nagyobb örömet, mint hogy ma végre sikerült neki egyedül felmászni a csúszdákon. Ez az életkorának megfelelő teljesítmény és kellőképp értékelem is, egész nap a hatása alatt voltam, hogy mennyire ügyes. 

16 jele, hogy vészesen öregszem...

• Zokniban alszom. A legnagyobb nyári melegben is. Annak idején mindenkit megvetettem ezért és tűzbe tettem volna a kezem, hogy erre én képtelen lennék.
• Önmagában az is kétségbeejtő, hogy mennyire keveset tévézem, de ha mégis, akkor kulturális, közéleti műsorokat bírok csak elviselni. Hol borzadtan, hol unottan, de már rég elkapcsolom a Reggelit, nem nézem a VV-t és a tehetségkutatókat is csak nagyon felületesen követem, ez utóbbi már biztosan a vég jele. 
• Korán fekszem, mert bár lenne még dolgom, kikapcsolódnivalóm, mindennél fontosabb, hogy meglegyen a 8-9 óra alvásom. 
• Nem állítom, hogy haute couture cuccokban járok, de mindig olyan kép élt bennem magamról, hogy ha akarok, tudok  jól kinézni. Mígnem a kishúgom nemrégiben közölte velem, hogy inkább megfagy hazafele, minthogy tőlem kérjen kölcsön meleg ruhát, mert nekem "régi divatúak" a cucciam. Kést döfött a szívembe.
• A pólóimat gondosan betűröm a nadrágomba, sőt általában a derekam köré tekert pulcsiban fordulok elő. Pár éve még szívtam anyukám vérét ugyanezért. Ahogy azért is, mert:
• Zavar itthon a háttérzaj. Nem megy a tévé, maximum zene szól, de a csendet is megszerettem.
• Az egyik legnagyobb örömet az szerzi nekem, ha a fűszernövényeim burjánzanak a konyhaablakomban (nem úgy, mint amit most művel a bazsalikomom) és ha friss mentával ihatom nyáron a limonádét.
• Nem mondom, hogy félek, de nem érzem magam biztonságban este az utcán. A minap a Blahán vártam este 9-kor a villamost, megközelítőleg tíz ember szólított le ezért-azért, vagy mert részeg volt, vagy mert őrült, vagy is-is. Nem annyira hagyott hidegen, mint régen.
• Ügyelek rá, hogy ne égjen feleslegesen lámpa, szelektíven gyűjtöm a szemetet és próbálok környezettudatosan élni. Ez is csak felnőttekről mondható el.
• Szombaton voltam egy barátnőm 30. születésnapi buliján (önmagában az is elborzaszt, hogy harmincas barátaim vannak, de ezen még túlteszem magam), két és fél óra alatt semmit nem rendeltem. Nem csak alkoholt nem, hanem semmit! Bevettem magam egy bőrfotelba, magam alá húztam a lában és állatjót beszélgettem a mozgásterápiáról egy volt csoporttársammal.11-kor jutott eszembe, hogy még nem ittam semmit. Akkor pedig már úgy voltam vele, hogy arra a fél órára már kiszúrás innom valamit, mert egész éjjel pisilni fogok járkálni. 
• Pár éve (pre-Bobó időkben is) kijárkálok éjjel a budira. Hallatlan. Ez már csak rosszabb lesz vagy van még esélyem valaha átaludni az éjszakát?
• Ritkábban nem vagánykodom az úttesten, megvárom, hogy zöld legyen a lámpa. Bezzeg régen...
• Nem bírom a huzatot. Kikészülök tőle. 
• A 14 éves kishúgomat kértem meg pár hete, hogy magyarázza el, mi a különbség az okostelefon, az iTouch, az iPhone és az iPod között; a múlt hétig nem tudtam az e-book létezéséről; a Google Calendar-t is csak mától használom, ráadásul az "i-kütyük" helyes leírási módjának utána kellett néznem, hogy bekerülhessenek ebbe a pontba.
• Évről évre jobban foglalkoztat a befőzés gondolata. Lecsót és csalamádét szoktam is eltenni.A legelkeserítőbb, hogy büszke vagyok rá. 
• A Balatonnak immár az északi partját sokkal vonzóbbnak tartom, mint a délit. Régen ez nem hogy fordítva volt, de az északi partra menni sem voltam hajlandó, annyira lesújtó véleménnyel voltam róla és szent meggyőződéssel állítottam, hogy minden jófej ember a déli parton (azon belül is Földváron) múlatja az időt. Idén meg elhúztam a számat a gondolatra, hogy Judit barátnőmék telke, ahova meghívott, a déli parton van. 

Próbálom beldolgozni a személyiségembe a bennem zajló változásokat, de azért, ha felhagynék a szőrtelenítéssel, előfizetnék az Élet és Irodalom-ra, hobbikertész rovatot nyitnék a blogban, vagy akciós Auchan-darálthúsra hívnám fel a figyelmeteket a fészbukon, akkor minden teketóriázás nélkül ordítsatok rám, hogy húzzam be a vészféket és vegyek magamnak egy Sziget-hetijegyet. És nem azért mert az idei fesztivál szlogenje is az lesz, hogy "Hozd el anyádat is".

Napok kotyvaléka

Bekiabálok neki a konyhából:
- Bobó, gyere reggelizni!
Visszakiabál:
- Nem megyek reggelizni, mert mindenfélét csinálok és tornyot építek!

- Imádom a párnázott kis kezedet!
- Hol van párna a kezemen?

Mászik valahol:
- Bobó mászni tanul-ez a címe.
Kanapé karfáján egyensúlyoz hason:
- Bobó úszni tanul-ez a címe.

- Mama, kérek még ília fagyit.

Hugi és egy barátnője vigyázta az álmát, amíg én házon kívül voltam, ébredés után még játszottak vele kicsit, majd elmentek. Bobó nem emlékezett valamire:
- Apa, hogy is hívták a Hugi feleségét?

A nádat nádinak hívja.Gondolom a nádi rigó alapján.

Hazaérünk játszótérről, nem ül le az ülőkéjére, ahol vetkőztetni szoktam, hanem állva háttal belefúrja magát az ölembe, így kommentálja:
- Boldogan odabújt a mamájához.
Ez egy meséből idézet, de azóta is használja, amikor bújunk. 

- Imádom a hófehér húsodat.
- Mama, rózsaszínű az!

Állatkert játszóházban mászik fel a várba, közben motyog maga elé:
- Nagyon ügyes vagyok, minden állat nevét tudom, például, hogy bálna, zebra, zsiráf, orrszarvú.

Az egyes szám első személyben való beszéddel egyidőben tökéletesítette a kérdezést, naponta ezer jólnevelt kérdést szegez nekünk, amik hangsúlyától egyszerűen elolvadok, annyira cuki.
- Mama, felvennéd a zsírkrétát, ami leesett?
- Mama, most játékidő van?
- Hova megyünk ma, Mama?

Aztán rákapott az utasításokra, felszólításokra is. Itt megint a hangsúly a brutálisan imádnivaló, de azért leírom.
Az elsőt nagymamámra szórta, aki rendezgette a hervadó orgonacsokrom, erre Bobó:
- Erzsi, ne szedd szét a virágokat!
Azóta naponta többször halljuk:
- Apa, ne piszkálj! (simogatta)
- Mama, vigyázz, ne lépj rá a kígyómra! (rátapostam egy földön heverő övemre)
- Mama, ne énekeld ezt a dalt!
- Apa, ne töröld le az egész testemet! (csupa vaj volt a keze, apja azt törölgette)

És végezetül szeretném elmondani, hogy továbbra is mindenre nemmel válaszol. Lehet, hogy egy másodperc múlva már azt mondja, hogy igen, de a rend kedvéért elsőre biztos, hogy bármit is kérdezzünk: nem tartja jó ötletnek.

Bobmester csúnyán beszól

Bevezetőül el kell mesélnem, hogy a minap a Feneketlen-tónál múlattuk az időt Ákos öcsém társaságában - akinek Bobó áhítattal issza minden megnyilvánulását -, aki kavicsdobálással próbálta a békákat ugrásra, a galambokat pedig távozásra késztetni. Tette mindezt Botond szórakoztatására  és hatalmas örömére, aki kapva kapott az alkalmon és - mint mindig ha érzi, hogy tilosban jár -, emberfeletti lelkesedéssel töltötte el. Ennek az lett a következménye, hogy napokig kellett magyaráznom, hogy Ákos hülyeségeket tanított neki és még véletlenül se jusson eszébe az állatokat kaviccsal dobálni. Mikor már azt hinném, nyom nélkül elmúltak a történetek, a hülyeség tovább gyűrűzik.

Ma délelőtt a Pónipark felé vettük az irányt, ami a történet szempontjából tökéletesen érdektelen (ahogy az is hogy végül nem ott kötöttünk ki). Leszálltunk a buszról, vonszoltuk magunkat a trolimegállóig, én duruzsoltam Bobóka fülébe, hogy fenntartsam a figyelmét és ne jusson eszébe ölbe kéredzkednie. Többek között elhangzott, hogy le fogunk ülni a trolimegállóban a padra és amíg várjuk a buszt, lógathatjuk a lábunkat (aki figyel, az rájöhet, hogy erőn felül is optimista világszemléletre próbálom nevelni a fiamat ). Na, erre kapcsolódott rá egy kedves öregúr, aki megjegyezte, hogy tetszik neki a láblógatós ötletem, majd szóba elegyedett Botonddal. Nem túlzok, beszélgetést kezdeményezett, majd folytatott vele. Nem velem, vele. Egészen jól értette miket válaszol a nagyokos kétévesem, aki elregélte a nevét, hogy mi van a kezében (na, mégis mi?), hogy hova megyünk, stb. Halál komolyan beszélgettek a bácsival, még röhögésbe is átcsapott a diskurzus egy előttünk elhaladtában telefonáló ember kapcsán, aki nyugtatgatta a telefonpartnerét és azt ordította, hogy "vigyek magammal nyugtatót?" Ezen a mi bácsink elkezdett hahotázni, amihez Botond is csatlakozott és együtt kacarásztak. Aztán Bobó valahogy bejátszotta a kezét a szájába, a bácsi pedig megjegyezte, hogy ilyet nem szabad csinálni: ha piszkos az ember keze, ne nyúljon a szájához. Körülbelül itt csörrent meg az én telefonom és mikor letettem, egy erőteljes toló mozdulat kíséretében ezt hallom Bobó szájából:

- Ne taníts hülyeségeket nekem, Bácsi!

Hogy a bácsi ebből mit értett, nem tudom, mert ezen a ponton több zavaró dolog történt egy pillanatban: megszűnt körülöttem a külvilág és visítva, fulladozva röhögtem; megjött a busz; Botond levetette magát a padról - de mivel a kedélyesen vett tőlünk búcsút, talán nem értette a fiam sem verbális, sem nonverbális jelzéseit.

Mit mondhatnék még? Ha Botondot a jövőben szemetelni, gyerekeket lökdösni, firkálni látnátok a villamos oldalára, vagy ha épp ablakokat tör be, kérlek mielőtt rászólnátok, mérlegeljétek mekkora riposztot bír el a személyiségetek. Ha pedig pár év múlva, a szókincs-robbanás bekövetkezte után pillantanátok meg az utcán, inkább kerüljetek el minket. Meg fogom érteni.