New age: Idők, irányok, erők

Ahogy az évszakok változását is, úgy valahogy ezt az óév-búcsúztatás új év-köszöntés dolgot is most tudatosan élem meg, vagy legalábbis jobban átadom magam neki, vagy több jelentőséget tulajdonítok neki, mint eddig. Próbálom megragadni a lehetőséget és tényleg számot vetni kicsit azzal, hogy az elmúlt év mit hozott a számomra és a jövő év miről fog szólni. Változóban vagyok és az életünk, körülményeink is, ez nem kérdés.
A jól megszokott és kitapasztalt ritmusunk és kereteink megszűntek és totális káosz van bennünk-körülöttünk. Még bőven a károk felmérésénél és az elvesztett értékeink leltárba vételénél tartunk, az újraépítkezés még messze van. Eddig egész tartottam magam, most minden erőm elhagyott, pánik és rémület, létbizonytalanság. Állok a szakadék szélén és még a szél is fúj. Próbálok valahonnan erőt meríteni, az emúlt egy hétben azonban nem találtam semmi, de semmi erőforrást, a túlélésre és kivárásra játszom, reménykedem, hogy hamarosan visszatalál belém egy kis önbizalom, abból, amit elvesztettem, mert Botond miatt létkérdés, hogy legalább minmálisan stabil legyek. Na, lényeg, hogy sok a feladat, sok a kérdés, sok a kétely, rengeteg a tanulság, az önkritika, a tanulnivaló. Ezekből összeszedtem magamnak néhányat.

Amin változtatni-dolgozni szeretnék a jövő évben:

• A legsürgősebb: megtalálni az erőf-és örömforrásaim. Az előbbiből néhány hete a pszichodráma indíttatásából összeírtam vagy tizenötöt, még büszke is voltam magamra, hogy lám, milyen sok forrásból tudok táplálkozni. Most mind elapadt. Újra kell őket fakasztanom, illetve visszatalálnom hozzájuk, mert egy sincs meg.
• Kevesebbet kérni és elvárni. A dolgok súlypontját el kell mozdítanom a kapni akarás felől az adni tudás felé. Konkrétan is és átvitt értelemben is.
• Többet adni az embereknek, a világnak. Nagyon hiszek abban, amit  Csernus mond mindig, hogy az ember annyit vehet ki az életéből, amennyit belerakott. Be kellet látnom, hogy nem lehet csak elvárásokkal menetelni a jussomért.
• Az elmúlt időszakban magammal voltam elfoglalva, csak a mi gondjaink fértek bele a kapacitásomba, a figyelmemet meg kell nyitnom mások felé is, a kapcsolataimat rendeznem kell előbb-utóbb. Most egyedül maradtam, olyan sok volt a saját terhem, hogy egyszerűen blokkoltam minden lehetséges plusz súlyt, köteléket, energiát. Sajnálom nagyon, de ez most rólam-rólunk kellett, hogy szóljon, és még fog is egy ideig, de a cél a nyitás. Főleg a testvéreim felé.
• Botonddal kapcsolatban két dolog jut eszembe, az egyik, hogy sokszor van bennem egy előzetes feszültség, kicsit ahhoz hasonlít, mint ha félnék a haragjától, vagy hisztijétől, és előre megemelkedik bennem a feszültségszint, és nem bízom benne eléggé, hogy esetleg jól fog majd reagálni az adott szituációra, és bersze a jóslat beteljesíti önmagát. A másik, hogy sokkal több quality time-ot kell vele töltenem - vagy elfogadnom végre, hogy én ennyit tudok, és elengedni a naponta bennem fortyogó görcsöt, amit amiatt érzek, hogy keveset foglalkozom vele érdemben. No, és persze türelem, türelem, türelem.
• Sokkal komolyabban megvonni a határaimat azzal kapcsolatban, hogy milyen számomra megterhelő dolgot engedek meg másoknak, megtanulni jelezni, ha valami sok nekem és a káromra válik.
• Meg kellene tanulnom kevesebbet gondolkodnom. Az előbb Botond fürdetésénél gondoltam végig, hogy gyakorlatilag nincsen szabad percem, amit ne a problémákon, az élet nehéz kérdésein való merengéssel tölteném. Gondolkodom utazás közben, evés közben, fürdetés, játék közben, este és utazás közben olvasok és az olvasottakon merengek, zenehallgatás közben tépem magam, átadom magam a hangulatnak, és általában lehúzom magam direkt, valahogy jó tudatosan szenvedni, és kiadni magamból néhány könnycseppet. Meg kell tanulnom sokkal több üresjáratot megengedni magamnak. 
• A kommunikáció terén (főleg munkában, de családnál is) a finomodás, puhulás a feladat, de ezzel jól haladok, ősz óta ezen már sokat javítottam, de még van hova fejlődni.
• Rájönni, hogy mit jelent, mit szimbolizál az évek óta gyötrő hátfájásom és lehetőség szerint megszűntetni.  

Amit konkrétan meg kell csinálnom a jövő évben:

• Tovább mozogni, tovább fogyni. Messze még a strandon vállalható álomtest. 
• Plusz munkát találnom a meglévő mellé. 
• Jó lenne a pszichológiával valahogy elindulni.
• Francia nyelvvizsga, diploma.  
• Végre-valahára beszerezni a hőn áhított tükörreflexes fényképezőgépet.
• Túlélnem március 28-át.
• Rászokni, hogy minden emailbe írok tárgyat!
• Tovább és lelkiismeretesebben feljegyezni az álmaimat. 
• Megállni, hogy visszaszokjak a gyógyszerszedésre. Egyelőre nagyon kacérkodom vele, jó lenne meghaladni önmagam, és önreőből kilábalni ebből a krízisből. 
• Botondot átsegíteni a szobatisztaságba, beszoktatni az óvodába. 

Amiről szólni fog a jövő év:

• A régi életünket meg kell gyászolnunk, elfogadnunk az események alakulását és az új életünknek legalább az alapjait le kell rakni a jövő évben.
• Elsírni a könnyeim. Még bennem vannak, utat kell nekik engedem. 
• Énidőt találni magamnak, töltődési pontokat, sikerélményeket, kötetlen jó dolgokat megélni.
• Közelíteni a felnőtt énemhez, még jobban, még keményebben, még brutálisabb realitással. 
• A pszichodrámáról és a vele járó új ajtókkal, új mélységekkel, új távlatokkal. Melóval.

Nem kevés. De talán ha jól látom az irányokat, a célokat, akkor könnyebben botorkálok a fény felé. Csak kéne még néhány fogódzót találnom ehhez. Kezdtenek talán a szerencsét, aminek az ígéretét épp az előbb kaptam, igaz nem ingyen? 

Minél több kapaszkodóm van, és ezeket minél sűrűbben ragadhatom meg, annál biztosabb, hogy átérek a szakadék fölött, és megtalálom, amiért elindultam.

Békeidő

Hosszú és rögös önismereti munkám egyik hozadéka, hogy kezd lerövidülni az idő a döntéseim előtt, és ami ennél is fontosabb, hogy a döntésem meghozatala után egyre kevesebbet tépelődöm, hogy meg kellene-e azt változtatnom, egyre kevesebb szökési tervet gyártok (de azért még gyártok), és ami talán a legfontosabb: sorra veszem a félelmeim, és erőmhöz mérten egymás után elébük megyek.
Életemben először felszabadult a december 26-ám. Nem is értem, miért nem estem pánikba, de úgy éreztem, hogy úgyis valahogy úgy lesz, ahogy lennie kell, aztán 23-án este, honnan, honnan nem, eszembe jutott, hol szeretnék igazán lenni aznap, és a napokban is csak egy kicsit szállt inamba a bátorságom. Ma reggel a fiúk elmentek karácsonyozni, én pedig vettem egy nagy levegőt, biciklire, majd vonatra és megint biciklire szálltam, és utaztam egyet.

 

 

 

Ha lehet ilyet mondani, nagyon örülök, hogy így tettem, hogy ott voltam. Jók ezek a belső (és ezúttal tényleges) utak, sokat tanulok és fejlődöm. Béke szállt meg hazafele.

BoKa 2012

Megírtuk az elsőt. Alig lehet mostanában rajzolásra bírni, úgyhogy épp csak ki tudtam préselni belőle ezt a két vonalat. A hiúzt utólag "színezte ki".

Szóval eredetileg hiúzt, fehér tigrist és kígyókat kért, de egy reggel, miután a Jézuska már az első levelet elvitte az ablakból, ahova készítettük neki, előhozakodott vele, hogy mégsem hiúzt kér, hanem jaguárt. A többit olvassátok a második levélen - mert így arra is szükség lett -, őfelsége diktálta, mit írjak.

Természetesen kap jaguárt és hüllőket is, bár csörgőkígyót nem sikerült szereznem, igaz, nem is tettem meg érte mindent és kap még egy regiment apróságot. Idén nem eszeveszett maximalizmussal szervezem a karácsonyunkat, se időm, se pénzem, se energiám nincsen most nagyon sokat tenni ebbe az ünnepbe. Rend és tisztaság lesz, lesz ünnepi vacsora, ha ezúttal nem is négyféle választékkal, sütemények is akadnak majd, lesz gyönyörű karácsonyfánk, vannak díszek, hangulatok a lakásban, van mindenkinek apró ajándék, sőt be is fogom csomagolni őket, igaz némelyiket újságpapírba, teli van a hűtő, igaz nem roskadásig. Görcs és túlvállalások idén nincsenek. Letisztult, egyszerű, emberi léptékű karácsonyunk lesz - a maga fájdalmaival együtt. Ha holnap este leülhetek nyugalomban, meggyújthatok néhány mécsest, feltehetem a lábam, és egy forralt borral a kezemben megnézhetem a Tudatlan tündéreket vagy a Szerelem, pasta, tengert, már boldog karácsonyom lesz.
Nektek is kívánok kedves és megbecsült blogolvasóim Békés, nyugodalmas, boldog karácsonyt!! Jó, hogy voltatok nekem és gondoltok ránk sokat, én is rátok, maradjatok nekünk sokáig!!! De addig is, pihenjetek sokat, nyugizzatok, egyetek-igyatok, én most megyek és összeszedem Botond ágyából a fa gyöngy-készlet millió darabkáját, amit behúzott az ágyába és kiborított.

BoKa MINDENKINEK!!!!

Tűzrőlpattant menyecske

Épp tegnap mondtam valakinek, hogy az a jó a blogírásban, ha történik velem valami rémes, akkor néha arra gondolok közben: na, nem baj, legalább lesz belőle egy kis bejegyzés. Mindezt a mézeskalácssütéshez hasonló, utólag vicces fiaskókra értettem.


Ezt a nagyképű kijelentést kicsivel később az követte, hogy beszélgetőpartneremmel egy órán át a tárgyveszteségekről elmélkedtünk, mire ő elmesélte, hogy egyszer leégett a lakása, benne rengeteg emlékével, ami sokkolt engem, mert ez - nagy tárgyfüggőként - régi rémálmom, hogy milyen lehet mindent elveszíteni.

Ezért is találom finoman szólva kísértetiesnek, hogy ma átéltünk egy kisebb tüzecskét itthon Bobmesterrel. Kigyulladt a függönyünk, lángolt, volt egy pillanat, amikor lepergett előttem, hogy akkor köszönjük szépen a lehetőséget, mi most kimegyünk Botonddal a folyosóra, és végigasszisztáljuk, ahogy porig ég a lakásunk, de szerencsére, és csodával határos módon sikerült ezt megakadályoznom, és a tüzet eloltanom. Azért is csodával határos, mert 3 órát aludtam, és ébredés után még abban is kételkedtem, hogy reggelit tudok majd készíteni a gyerekemnek, ehhez képest, másnaposság ide vagy oda, eloltottam egy tüzet! És azért is csodával határos, mert azóta is remegek, hogy milyen pillanat alatt lettek elég nagy lángok a semmiből, és mennyire másodpercek múlva kapott volna lángra a másik függöny is - de nem kapott. Meg azért is, mert utólag hihetetlennek tűnik, hogy annyi vízzel, amennyivel, és olyan jó mozdulattal eltalálva, eloltottam ezeket a lángokat. A füstöt kiszellőztetni már nem ment ilyen gyorsan, egész nap köhécseltünk és fagyoskodunk, de talán holnapra már pszichésen sem fogom érezni az égett szagot, most még a hatása alatt vagyok, és szerintem Bobóci is. Igaz, neki az a legfőbb gondja, hogy új kakilóhelyet kell találnia, mert pont ehhez a lámpánál szokott elbújni, de most nem mer odamenni.

Judit barátnőm szerint, és anyám is biztos azt mondaná, hogy ennek a történetnek egy üzenete van: nem teszünk lámpa mellé függönyt, de én mostanában már mindig mindent rendszerben nézek, és megint meg kell állnom itt egy percre (vagy többre) magammal, hogy miért is vannak ezek a dolgok? Mik az üzenetei ezeknek a sztoriknak? Majd biztos rájövök, de most még kicsit nyomnak a történtek. 

A mézeskalács s(z)aga

Nem rajongok az ízéért, meg ugye nem is nassolok mostanság, de az illatát imádom, mikor belengi a lakást, és a karácsonyfa összképemhez is hozzátartozik. Hogy tavaly még olyan is akadt körülöttem, aki mindet az utolsó szemig fel is falta, csak hab a tortán. Évről évre ugyanazt a (nem túl jó) receptet használom, mindig kemény lesz, de mivel csak dísznek használom, eddig ez nem okozott gondot. Gondoltam jó anyához méltóan idén nem ártana a minőségre is adnom, ezért új recept szerint sütöttem, ami hogy a szomszédasszonyomat idézzem"isteni, omlós, mézes puszedlire hasonlító". Hmm, ígéretes kezdet. A hozzávalókat nagynehezen a tegnapi zuhogó esőben, betegen beszereztem, majd jártányi erőm sem lévén még este begyúrtam a tésztát. Furcsállottam, hogy az eddig megszokott egybeálló gombóc helyett, híg tészta csordogált az edényemben, de gondoltam reggelre összeáll. Tévedtem. Nem tudom, mivel megmagyarázni, hogy miért öntöttem ki mégis egy adagot a belisztezett pultra, mikor a napnál is világosabb volt, hogy lehetetlenség gyúrni, annyira folyós, de egy előnye volt, emígyen egy tepsire való tésztát elpazaroltam, később annyival kevesebbet kellett elkészítenem. Tanácstalan, majd ingerült és hisztis lettem. Betettem a fagyasztóba, de közben egyetlen kérdést ismételgettem magamban: mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Miért nem jön össze nekem ezen a világon semmi egyszerűen? Miért kell nekem mindig kerülő utakon eljutnom a megoldáshoz? Nem lehetne, hogy egyszer csak annyi energiámból megoldódjon egy dolog, amennyi feltétlenül szükséges hozzá? Ezeken komolyan gondolkodom ám, nem csak úgy kilövöm őket az űrbe. Tényleg szeretnék rájönni, hogy mi ezeknek a vargabetűimnek az oka, de most bezárom a zárójelet, és visszatérek a kálváriámhoz. Minden reményemet a szomszédsrácba vetettem, akit úgy vártam, mint a messiást - jött ruhafogast felfúrni, mert ilyen jófej szomszéd vagyok, hogy ilyenekre kérem meg hétvégeken -, és bíztam benne, hogy megnyugtat, hogy az övéké is ilyen volt, de ezt és ezt csinálták vele és jó lett, de megint tévedtem. Közölte, hogy az ő tésztájuk nagyon nem így nézett ki és fogalma sincs, mi lehet a baj, ne haragudjak, de nem tud segíteni. Kezdtem komolyan kétségbeesni. Aztán a fúrás és a tésztapiszkálás párhuzamos tevékenysége közben kiszaladt a számon, hogy milyen kár lenne érte, mert "igazi" lisztből van, amit falunk kaptunk, és biztos, milyen fasza kis liszt. Ez szöget ütött emberünk fejében, szerszámait félretéve odajött megvizsgálni, megtapogatni a konyhapultot beterítő lisztemet, ami a mézeskalácsgyúrásra várt - hiába -, és foghegyről odavetette, hogy szerinte ez rétesliszt és valami sikértartalomról is értekezett. Ezt sosem tudjuk meg, mivel tényleg házi liszt, semmi nincs tehát a zacskóján, és azt sem fogjuk megtudni, hogy amiatt lett-e botrányosan félresikerült a tésztám, de tény, hogy legalább még 30-40 deka lisztet (immár bolti finomlisztet) bele kellett szórnom, és vesztenivalóm nem lévén, még egy kis mézet is beleküldtem, míg este 6 óra körülre gyúrható is lett.
Hogy a reggeli szenzációs állatos sütiformákat is prezentáló lelkesítő beszédem és a szájából elhangzó flegma "Hangyász formájúak lesznek, vagy mi?" kérdés után aztán Botondot a legkevésbé sem izgatta a formázás, gyurmázás, szaggatás, és kevesebb időt töltött el vele, mint amennyi idő alatt ti megnézitek majd az erről készült képet; hogy természetesen ehetetlenül ízetlen és kemény lett;vagy hogy a díszítésre idén sem jutott se energiám, se időm, ezek már eltörpülnek amellett, hogy rénszarvasos, sündisznós és mókusos mézeskalácsok lesznek idén a fámon! Vagy ha ügyes és lelkes vagyok, és füzért csinálok belőlük, akkor még a lakásomban is! Ennyi a lényeg.
A délután feszültségterhes óráit pedig próbálom elfelejteni. És Botond miatt sem kell aggódnom, mert hatnak a gyógyszerek és vége azoknak az időknek, mikor 8.00-kor kidőlve horkolt a kis betegem, és ismét élvezhetem a társaságát így fél 11 körül, ráadásul nem is akármivel kedveskedik nekem, hanem a Falusi hangverseny egy sajátos adaptációjával, úgyhogy mivel a konyhát beteríti a száradó mézeskalács, a lakást belengi fahéj illat, a konyhát kitakarította és a lakást rendbe tette Győző, akár fel is tehetem a lábam és megírhatom ezt a posztot.

 

 

 

 

Azért ha valaki megdobna az idevonatkozó mézeskalácselméleti szakirodalommal és/vagy TUTI receptet szeretne velem megosztani, szívesen várom. Hátha jövőre összejön a lehetetlen és illatos, szép ÉS FINOM mézeskalácsokat lopkodhat a gyerekem a fáról.

Lázas napok kotyvaléka

Pampalini a lerobbanás napján

Este 7.55-kor tettem az ágyába, 7.58-ra már aludt is. Viszont nem túlzok, ha azt mondom, hogy ötpercenként felébredt, lázas volt és rettenetesen izzadt és szörcsögött, hánykolódott. Hol inni kért, hol orrot szívtunk, hol semmit nem kért, de állandóan megébredt. 11-kor - sok jóra nem számítva- már én is lefeküdtem, hallom, hogy szól:
- Mam! Mam! Mam! Te mit mondsz nekem?
- Például azt, hogy nagyon imádlak téged.
- Én meg rettentően imádlak téged, Mam.
Mindezt félálomban, lázálomban. Majd odabújt, megölelt, és végre mély álomba merült. És legközelebb csak 4-kor ébredt, aztán 6-kor, aztán reggel 8-kor. Megkérdezte, hogy már reggel van-e, felkelhet-e. Képtelen voltam mozdítani a tagjaim, úgyhogy azt mondtam, hogy még nincs egészen reggel, de átjöhet mellém az ágyba pihenni (nem szoktunk ilyet). Így is lett, odafeküdt mellém, majd megszólalt:
- Mam, ha te is beteg vagy, miért nem szürcsögsz?
Utána még 3/4 9-ig feküdtünk, én talán vissza is aludtam, ő szerintem nem, de legalább pihent. Aztán végre összeszedtük magunkat és felkeltünk. Most talán jobban van. A kis szeretetgombócom.

Évértékelő beszédem...

...a bölcsődei beszoktatásról és az őszi idényről.

1. Könnyebben, jobban vettük a kanyart, mint előzőleg hittem.

• Délutánonként kiegyensúlyozott teljesen, nem gyűlölt meg, nem is tapad rám, el tudok menni itthonról továbbra is. 
• Jobban igényli, hogy vele foglalkozzunk, de ezt természetesnek tartom, mivel reggel 8-tól délután fél 4-ig egyedül játszik.

2. A  reggelek - három héttel ezelőttig

• Minden reggel elkeseredett sírással ébredt, ami általában átcsapott rettenetes ordításba, hisztibe, általában rátolja ezeket valami öltözködéssel, krémezkedéssel, fogmosással kapcsolatos dolgokra, és ezeken veszünk össze.
• Az odafele úton nem sír, vagy magától sem, vagy mert ráparancsolok, hogy hideg levegőn ne ordítson, mert megfázik a torka, és akkor abbahagyja :)
• Vagy amikor a bölcsit meglátja, vagy amikor a lépcső alján vagyunk, de legkésőbb az öltözőben kezd el megint sírni, illetve inkább hisztizni. Ordít bele a fülembe, elég jó kezdést ad a napomnak.
• Mindig, az első pillanattól kezdve bemegy a csoportba, sőt, az ajtóban már nem tőlem kéri a zsebkendőt könnyei felitatására, hanem a gondozónénijétől. Pontosan tudja, hogy mi a dolga, mi fog történni, eszébe sem jut soha könyörgőre fogni. (Egyetlenegyszer volt, hogy közölte, hogy nem akar bemenni és belém csimpaszkodott.) 
• Szóval bemegy hősiesen, kintről még látni, hogy törölgeti a könnyeit, morzsolgatja a zsebkendőjét és ténfereg. Ez elég rossz látvány, de nagy levegő, ki az utcára és már túl vagyok rajta. És valószínűleg ő is odabenn.
• Ha Éva néni van reggel, akkor jobban és tovább sír, ha Ibolya néni, akkor szinte azonnal abbahagyja és kintről már látom, hogy leül reggelizni vagy megy játszani.
• Vannak-voltak jobb napok, de szinte minden reggel nagy balhé volt.

Aztán történt némi változás az életünkben, és valahogy ezzel összefüggésben - hogy a reggeleket kizárólag nekem kell levezényelni -, kicsit átkereteztem a hozzáállásom, mindent előre megtervezek, előkészítek, valahogy sokkal nyugodtabbak és átláthatóbbak így most a reggelek, talán pont azért mert egyedül vagyok és nincs kapkodás, feladatok egymásra passzolása, kiszámíthatatlanság.


3. A reggelek mostanában

• Nagyon kicsi nyüszmögés itthon, szinte mindig az öltözködés kapcsán (ruhaujj-igazítás-para, zoknisarok-para és cipő-para, ez a szentháromság). 
• Az úton elbeszélgetünk, nézegetjük a varjakat, kutyákat, cinkéket. 
• A bölcsibe érve azért van hangulat-lepukkanás, ami attól is függ, hogy az öltözőben hány gyerek tombol egyszerre, és most már eléggé stabilan csak nagyon kicsi sírás volt, az is csak a csoportnál.
• Az most is úgy van, hogy Ibolya nénivel sokkal könnyebbek a reggelek, Éva néni kevésbé foglalkozik vele. 
• Este most már magától hozza szóba, hogy másnap bölcsibe megyünk, és tök nyugodtan nyugtázza.

4. Egyéb dolgok

• Napközben állítólag sokat játszik, mindenfélét kipróbál, nem tétlenül ténfereg, hanem aktív. Állítólag rengeteget énekel és mondókázik, vagy ő mesél a könyvekből, Ibolya néni elmondása szerint ő szórakoztatja az egész csoportot. 
• A közös játékokba nem vonódik be. Ha közös torna van, már ő is csinálja (eleinte nem), de távolról, a szoba sarkából. Tuti, hogy a szobának azon a részén játszik, ahol minél kevesebben vannak, ha a közelébe mennek sokan, odébbáll. 
• Figyel. Játszik és a szeme és a füle ott van a többieken. Mindent szív magába, mindenkiről tud mindent. 
• Alszik marha nagyokat, állítólag elsőként alszik el, hasra fordul és már alszik is.
• Újabban hajlandó enni a főzelékekből pár kanállal, ez nálunk hatalmas hír, húsokból, krumpliból eszik. Gyümölcsöt, karamellát, tejeskávét, teát nem hajlandó megkóstolni sem. 
• Délután iszonyúan örül nekem, rángat ki a csoportból, alig tudok pár szót váltani a gondozónőkkel, itthon délután abszolút kiegyensúlyozott. (A rettenetes dackorszaka, köszönjük megvan, de semmit nem látok a bölcsivel összefüggésben.)
• Elmarad egyelőre az ugrásszerű fejlődés, nem lett egyből szobatiszta, nem tanult meg új skilleket, nem kezdett el más iránt érdeklődni, nem kezdett el narancsot tolni a kis arcába. Hiába, Botondunk távolról sem opportunista, neki elvei és komoly életcéljai vannak, kevés ahhoz egy bölcsődei csoport, hogy megtörje. 
• Betegségekkel eddig istenesen megúsztuk, egy szavam nem lehet, ahhoz képest, hogy arra készültem, hogy egy hét bölcsi-meló, egy hét itthonlét, egyszer volt a három és fél hónap alatt beteg. Na, meg most. De most nagyon. 40 fokos láza van, arcüreg-és orrmelléküreg (vagymilyen)-gyulladása van, ma félrebeszélt délelőtt, ami utólag már kicsit vicces, de nem egyszerű most, még sosem volt ennyire lepukkanva szegénykém, és közben én is beteg vagyok, na de ez most mindegy, mert remélem túl leszünk ezen is.
• Kicsit belefutottunk abba a beszoktatás utáni hetekben, hogy minden nap vittem neki valami apró finomságot a bölcsibe, erről leszokóban vagyunk, eléggé követelőző lett, és mivel uzsonnázik bőségesen, nem is szorul rá, csak hát gondolom a lelkének jól esik, hogy viszek neki valamit, de az eszemmel tudom, hogy ezzel le kell állni. Ahogy a hétvégi ajándékról is jó lenne (minden héten pénteken kapott valami kisebb ajándékot, amiért végigcsinálta a hetet hősiesen.).
• Szívesen van benn szerintem, és tuti vagyok benne, hogy jól érzi magát. 
• A csajok imádják, ketten is rohannak elé minden reggel.
• Néha mesél, néha tagad, gyakran hárít, pl. minden nap közli, hogy nagyon rossz napja volt és nem érezte jól magát és sírt ebédnél. Mindezt azután, hogy Ibolya néni szerint isteni, fantasztikus felszabadult napja volt...Szóval azért az még odébb van, hogy be is ismerje, hogy jó ott neki. A kis nárcizmusában vérig sértett egyetlen gyerekem.
• Én nyugodt vagyok, a reggeli balhék sem lelkileg nyomasztanak, csak idegileg nehéz viselni, de nem aggódom. Jó helye van ott, szeretik nagyon, jól érzi magát, cukik a gyerekek is, van sok állat, Ibolya néni szuper szerintem, szóval jó helyen van, nyugodt vagyok felőle.

Na, most hirtelen ennyi jut eszembe, de mivel ha jól számolom három hétig itthon lesz, akkor úgy gondolom nehezen elért apró sikereinket majd kezdhetjük elölről megszerezni. De hátha mégsem. Mert mint mindig minden, ezúttal is arra kellett rájönnöm, hogy ez is tőlem függ, az én hozzáállásomtól, hangulatomtól, türelmemtől. Még egy felelősség. Remek.

Jutalmul annak, aki idáig jutott az olvasásban, néhány grimaszolós fotó, mint az elmúlt idők legújabb fícsörje. 

 

December 4 - Az élet apró örömei

A Botonddal kettesben itthon töltött egész napok mindig nagyon kétesélyesek, hogy mennyire jól sülnek el, ezért ha tehetem, kerülöm is őket. Ma reggel kicsit megijedtem, mikor már túl voltunk egy olyan közös síráson, aminek a végén ő vigasztalt engem ("Ne sírj, Mama! Nyugodjál meg, Mama! Megnyugodtál már, Mama? Adok neked nyugtató ölelést, jó? Na, megnyugodtál most már?), úgyhogy aztán már azért sírtam, hogy mennyire végtelenül érzékeny gyerekem van és mennyire jól esett az ölelése, és még csak reggel 9 óra volt, de végül az egész napunk nagyon idillien telt, egész délelőtt vele játszottam. Igaz, délután az én hangulatom kissé szomorkásba fordult át, úgyhogy estére kellett valami, ami feldob, ezért gyertyafénynél vacsiztunk - újabban szoktunk ilyet -, egyrészt mert advent van, másrészt, mert ma van Öregapa születésnapja.

Adventi koszorút venni idén először jutott időben eszembe, viszont ezúttal pénzem nem volt rá, ezért jobb híján a lepréselt falevelekből rögtönöztem, amíg hősünk az esti Pampalini-jét nézte. Nem állítom, hogy különösebben szép lenne, de nekem ma jól esett ez a kis hangulat.

 

Aztán jól esett a szintén rögtönzött, de istenire sikerült saláta-vacsim is (alma, lilahagyma, szezámmag, camambert, saláta, uborka, balzsamecet, citrom, méz).

Semmi különös, de intim és békés esténk volt ma Botibabámmal, ami bár semennyire nem közérdekű, de szerettem volna megemlékezni róla.

Búcsúzóul egy találós kérdés, amit maga Botond ad fel nektek.

Mi az? 
Szavannán él, két szeme van, ragadós nyelve van, ragadozó, négy lába van, egy orra van, egy tokája van, két füle van.
Na, mi az?

Így tíz óra felé áll az ágyán, és ordítva ontja magából az ehhez hasonlókat.

Az előbb pedig azt tudakolta, hogy mi az osztvics magyarul? Na, valaki?

(Mire ezt is leírtam, addigra lengyelül (!) ordítja a Pampalinit, ugyanis a gorillás rész lengyelül van meg nekünk, úgy nézi, és kívülről tudja....)

Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és Tavasz

Egy ideje azt vettem észre, hogy tudatosan élem meg az évszakok változását, és idén ősszel éreztem azt, hogy teljes összhangban működöm a természettel. Hagytam, hogy hassanak rám a környezeti változások, időjárási elemek és gondolatban elkezdtem körbejárni az évszakok szimbolikáját és figyelni az évszakokat és a bennük változó önmagam. 

Visszatekintve tavasszal kezdtem kinyílni, kivirágozni, de csak félénken, óvatosan, ahogy a tavasz nyárba fordult át, úgy szökkentem én is szárba. A nyaram napfényben telt, élveztem megújulóban lévő önmagam és sok mindent csak úgy magában. Az ősz meghozta a befelé fordulást és figyelmet, azzal teltek az elmúlt hónapok, hogy kívül és belül egyaránt letisztultam, próbáltam minden nehézzé vált terhem letenni, elengedni. Van, amit már látok és érzek, de elengedni még nem tudom, és bizonyára van, amiről még nincsen tudomásom, de talán a körforgás következő évében megint fejlődöm tovább és egyre több mindent tudok majd elengedni, hogy egyszer végre szabadon növekedhessek. Itt állok a tél kapujában, egyedül, pőrén. Friss és nem is teljes még az üresség, ahogy az utcán, a fejemben és lelkemben is elhomályosít sok mindent a köd. A következő hetekben, hónapokban, azt hiszem, az a dolgom, hogy meg kell élnem a letisztult, meztelen valóságot annak minden olykor rideg, zimankós vagy borzongató vonzatával együtt. Néha biztosan felragyog majd a nap életem egén, és szárítja majd a könnyeim is, de ez most egy ilyen vegetálós, elcsendesült, magányos időszak lesz, és ez így van jól. Békés szomorúság ez.

Hinnem kell, hogy a tavasz érkeztével, ahogy a télire megmetszett növény, úgy én is újult erővel tudom majd kidugni a fejem a világba, egészségesen, készen az új életre, és hinnem kell, hogy a virágaim évről évre erőteljesebbek és élettől duzzadóbbak lesznek majd.

Ugrás az ismeretlenbe

Úgy érzem magamat, mint aki sarokba szorult, a szakadék szélére került, ahonnan nincs visszaút, muszáj venni egy nagy levegőt és ugrani egy hatalmasat - biztosító kötelek nélkül. Valaki, aki sokáig gyűjtögette az ugráshoz a bátorságot, ráadásul magával kell rántania két embert, azok akarata ellenére. Valaki, aki legszívesebben maga is visszafordulna, de nincs hova. Ugrani kell, eljött az idejük. El kell rugaszkodni és hinni, hogy meg tudják csinálni. Az ugrás után nagyon mélyre kell lesüllyedni, és a tenger sötét mélyében, vaktában kell kitapogatni egy kincset, ami nélkül lehetetlen visszatérni az életbe: elveszett önmagukat kell megtalálniuk. Nem biztos, hogy megtalálják. Ha mégis, még az sem biztos, hogy időben visszaérnek vele, messze van a vízfelszín, hosszú az út odáig. Ha bepánikol vagy elhagyja az ereje, a pillanat töredéke alatt vesznek az örök sötétségbe. Ha elég ereje van felküzdeni magukat, elérni az életben maradáshoz szükséges levegőt, akkor egyszer csak beszűrődik némi fény a sötét mélységbe, míg végül egészen világos lesz, és áttörve a víz tükrét, tüdejüket kitágítva testüket átjárja a friss, oxigéndús, tengeri levegő, lelküket pedig a diadalittas érzés: a szabadság. Vagy elpusztulnak vagy megmenekülnek. Még nem tudni.

Megint kicsúszott valami

Egyre idegesebben turkál az állatos dobozában, majd felfortyan:
- Hol a basztakurva puma?

Csak őszintén

Áki és Hugi közül én Ákit szeretem a legjobban.
A kedvesek közül pedig Zsuzsa nagyit.

Tegnap pedig azt mondta, mikor mondtam neki, hogy jön hozzánk Hugó, és ő fog rá vigyázni, míg én elmegyek, hogy: 

- Miért nem az Áki jön, én neki örülök a legjobban, de a Hugi legkedvencebb barátom.

Párizsi lány in love

Tegnap a cd-ket, dvd-ket rendezgettem, és előkerült egy cd-m, amit egyszer szerelmi bánatomban készítettem, a végtelenül eredeti Sad Songs címet viseli, és sekélyességem nyomatékaként még egy átszúrt szivet is rajzoltam rá annak idején.
Olyan dalok vannak rajta, mint a Killing me softly, Unchained melody, a Wish you were here, a Kaleidoscope Sky....
Hát, ez szól most az irodában, egyik kolléganőm megkérdezte, hogy szerelmes vagyok-e?
Igen, az vagyok. De mibe is?
A francia nyelvbe nagyon durván, pláne mióta múlt heti dorbézolásom során egész éjjel franciául (és angollal kevert verziójában) beszéltünk. Görögországba mindig, mióta az eszem tudom. A Mamma Mia! című filmbe, mint az köztudott. Egy 45ezer forintos Salamander csizmába, amelyikre minden reggel rácsorgatom a nyálam, mikor eljövök a kirakat mellett. Azokba a fotókba, amiket az imént láttam, és úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről. Ebbe a számba is szerelmes vagyok, meg ebbe is, meg még körülbelül százba. A kedvenc könyvembe is szerelmes vagyok. Egy kicsit a rizstej ízébe is. No, és a fiam reggeli nyálszagú, meleg, puha arcocskájába.

Igazi férfi

Már néhány órája itthon voltunk, mikor közölte, hogy ő már bizony pisilt wc-be - a bölcsiben - tette hozzá.
Bátorkodtam megkérdezni, hogy mégis mikor, hiszen a gondozónénik dicshimnusza elkerült, erre a következő feleletet kaptam:
- Miután megvizsgált a doktor bácsi.
Mivel fogalmam sem volt orvosi látogatásról a bölcsiben, alaposan kikérdeztem hősünket, és teljes részletességgel mesélt el teljesen életszerű dolgokat, ezért arra merek következtetni, hogy minimum valóság alapja van a sztorinak. Most nem arra akarok kilyukadni, hogy kissé furcsállom, hogy engem erről nem tájékoztattak, hanem arra, hogy Botond állítása szerint "a doktor bácsi meghallgatta a tetoszkóppal a mellkasom, és megnézte a fütyimet, meg megmérte.". Ezen fennakadni sem volt időm, mert egyből azt is hozzátette, hogy "Az én fütyim tíz kilométer volt."

Minden bizonnyal több ezer olyan olvasónk van, akik azon sopánkodnak, hogy a földön túl kevés a soviniszta, megalomániás, szexuálisan centrált férfi, őket ezennel megnyugtatnám: én, amit tudtam megtettem, hogy újabb olyan hímegyeddel gazdagítsam a világot, aki duzzad önnön méreteinek dicsőségétől. Remélem egyetértünk, hogy erre van a legnagyobb szükség.

Fejtörő - Mi nem illik a képre?

I. 

II.

Nem írok és fotók sem készülnek mostanában.... Ez van.

Pampalini, huncutság, vajaskenyér, kiütés