2011. október 28., péntek

Dunaparti randevú

A 2-es villamoson utaztam ma reggel, szikrázott a napsütés, de csípős hideg volt.

Egy öreg bácsival szemben ültem le, ahogy mindig, ha választhatok. (Régóta érzékenyen érintenek az öreg bácsik, de az öreg nénik nem, sőt, még nem fejtettem meg miért.) A bácsi megszólított, útbaigazítást kért. Több körben kérdezett, valami mindig foglalkoztatta, úgyhogy egy idő után le is tettem a könyvem, ez a pár pillanat többet ért nekem.
Pontosan olyan szürke-hályog volt a bácsi szemein, amik ugyanúgy csillogtak, mint az övéi: fakón, de csillogtak. A keze ugyanolyan volt, ráncos, éltes, rajta egy egész élet lenyomata. Sokféle ráncosság létezik, a bácsié mégis kísértetiesen hasonlított. Amikor a szintén hasonló típusú vastag aprókockás szövetzakója alól kikandikált a hasonló arany Rolex karórája, akkor már tényleg libabőrös voltam. Amikor egy kis sebet fedeztem fel az öregúr kézfején, olyat, mint az övén is volt, már nem is csodálkoztam. A bácsi akár a nagypapám is lehetett volna. Arra gondoltam, hogy mennyire mellbevágóan fantasztikus, hogy még élnek emberek az ő generációjából. Akiknek hozzá hasonló a tekintetük, a ruházatuk, a szaguk. Hasonló életük volt, közös a múltjuk, a történetük, közös az értékrendjük, a nyugalmuk. Ugyanazokat a bélyegeket és nyomokat viselik magukon. Ugyanannak a szelíd bölcsességnek vannak a birtokában. Még páran vannak közöttünk, aztán velük együtt valami örökre elvész.

Szép lassan kirajzolódott ki előttem a Lánchíd körvonala, és valami egészen más fájdalom hasított belém, a múltba belekeveredett a jelen, szomorú dolgokon merengtem, talán a könnyem is kicsordult, a mellkasom majd' szétfeszült.

4 megjegyzés:

  1. és képzeld csak el, egyszer az édesapád ül a pl. villamoson, és szembe vele egy vadidegen embert megérint a jelenléte...

    VálaszTörlés
  2. Úristen, szó szerint uaz jutott eszembe, mint Katalinnak...

    VálaszTörlés
  3. Mindannyiunk szívében ott lakozik a szeretteink elvesztéséből származó fájdalom, és ott lakozik az űr, amit maguk után hagytak azok, akik már elmentek... Felidézni egy jellegzetes gesztust, mosolyt, érintést, illatot... az egyik legfájóbb érzés, amit ismerek. Jó, hogy tudsz emlékezni, nem félsz az érzéseidet kimutatni... Nekem nagy könnyebbség ilyenkor, hogy gyertyát gyújtok itthon, és igyekszem vigyázni azokra, akik még itt vannak...

    VálaszTörlés
  4. Olyan szépen írtál, hogy én is majdnem megkönnyeztem, bár én szerencsére/sajnos még nem tudom, milyen érzés egy ilyen közeli szerettemet elveszíteni. (azért sajnos, mert nem ismertem egyik nagyszülőmet sem)

    VálaszTörlés

Mit szólsz?