Pisilősök

Mikor azt hinnénk, nyolc bölcsődementes nap után nem ezen jár a kis feje, akkor ez szűrődik ki a sötét szobájából: 
"Joci az ebédet nem eszi meg, én meg nem vagyok hajlandó a wc-be pisilni meg kakilni."

A minap:
- Várjál, Bobó, elmegyek pisilni.
- Jó, és aztán jöjj!
Ülök a wc-n, hallom hogy kinn áll az ajtó előtt és morog:
- Már az előbb is* pisiltél. Most már többet ne pisilj!

*Kb egy órával azelőtt valóban lezajlott már a beszélgetés. 

 

Dunaparti randevú

A 2-es villamoson utaztam ma reggel, szikrázott a napsütés, de csípős hideg volt.

Egy öreg bácsival szemben ültem le, ahogy mindig, ha választhatok. (Régóta érzékenyen érintenek az öreg bácsik, de az öreg nénik nem, sőt, még nem fejtettem meg miért.) A bácsi megszólított, útbaigazítást kért. Több körben kérdezett, valami mindig foglalkoztatta, úgyhogy egy idő után le is tettem a könyvem, ez a pár pillanat többet ért nekem.
Pontosan olyan szürke-hályog volt a bácsi szemein, amik ugyanúgy csillogtak, mint az övéi: fakón, de csillogtak. A keze ugyanolyan volt, ráncos, éltes, rajta egy egész élet lenyomata. Sokféle ráncosság létezik, a bácsié mégis kísértetiesen hasonlított. Amikor a szintén hasonló típusú vastag aprókockás szövetzakója alól kikandikált a hasonló arany Rolex karórája, akkor már tényleg libabőrös voltam. Amikor egy kis sebet fedeztem fel az öregúr kézfején, olyat, mint az övén is volt, már nem is csodálkoztam. A bácsi akár a nagypapám is lehetett volna. Arra gondoltam, hogy mennyire mellbevágóan fantasztikus, hogy még élnek emberek az ő generációjából. Akiknek hozzá hasonló a tekintetük, a ruházatuk, a szaguk. Hasonló életük volt, közös a múltjuk, a történetük, közös az értékrendjük, a nyugalmuk. Ugyanazokat a bélyegeket és nyomokat viselik magukon. Ugyanannak a szelíd bölcsességnek vannak a birtokában. Még páran vannak közöttünk, aztán velük együtt valami örökre elvész.

Szép lassan kirajzolódott ki előttem a Lánchíd körvonala, és valami egészen más fájdalom hasított belém, a múltba belekeveredett a jelen, szomorú dolgokon merengtem, talán a könnyem is kicsordult, a mellkasom majd' szétfeszült.

A kis betegünk 2.

Avagy az immunrendszernek pihenésre van szüksége, hogy a szervezetet megtámadó vírusokkal felvegye a harcot - mint az köztudott.

A fotó két állatkerti sétával töltött óra után nem sokkal, két órával az ágybakerülése után készült, amely két óra alatt sok minden történt, csak alvás nem.

A teljesség igénye nélkül:
- falvédő módszeres lekötözése és kihúzgálása
- zokni és hálózsák levétele
- lámpa felkapcsolása
- bekakilás, pisilés
- néhány plüss állat ágyba való behurcolása
- vízivás az "éjjeli szekrényről"
- millió dal eléneklése
- ágynemű teljes szétdúlása*

Hát így regenerálódik az ő szervezete.

*Egyszer olyan is volt, hogy behívott, hogy segítsek, és az a látvány fogadott, hogy a hálózsákját levette, a paplanjáról lehúzta a huzatot, és, mint egy zsákba, belebújt a huzatba.

A kis betegünk

Szívemből szól

"Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel, hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom. Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegülve, anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira. 

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva, mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!

Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál."

(Oriah Hegyi Álmodó: Indián törzsfőnök verse)

Vén diák

1 vicces, 1 okos

- A fehér tigrisnek kék szeme van.
- Ezt honnan tudod?
- A fejemből vettem. Kipukiztam onnan.

Utcán lát egy kerekes székes kislányt.
- Azért ül ebben a kocsiban ez a kislány, mert beteg, és tolja az anyukája.
(Talán ha egyszer meséltem neki erről, de az is hónapokkal ezelőtt volt...)

Misimókus vándorúton

Nem szeretem a száraz élménybeszámolókat sem írni, sem olvasni, de erről röviden (haha) szeretnék megemlékezni.

Szombaton nagyszüleimnél tengődtünk, és valahogy szóba került, hogy nagypapámnak másnap délelőtt előadása van, a Misi Mókus vándorúton-t játsszák. Egyszerre csillant fel a szemünk nagypapámmal és gondoltunk ugyanarra: megpróbáljuk-e Botonddal megnézni? Elkezdtem a szokásos pro és kontra játékomat, de gyorsan le is állítottam, és úgy döntöttem: lesz, ami lesz, elmegyünk. Ilyen helyzetekben én mindig hosszasan stresszelem magam, különféle forgatókönyveket lejátszva magamban, és hergelem magam, hogy miért is döntöttem rosszul, de ezúttal valahogy kizártam a fejemből az ellenérveket, és egyszer csak másnap lett, Győzőnek máshol volt dolga, így itthon készülődtünk kettesben, jól összevesztünk, mert nem akart elindulni (szokás szerint), húzta az időt, nehezítette a dolgomat, késésben voltunk, a végén nagyon kiabáltam vele, rémes volt, de valahogy csak elindultunk. Eltekertünk bicóval a Mexikói útig (eredetileg végig azzal mentünk volna, de annyira késésben voltunk, hogy B terv kellett), ott Kisföldalattira pattantunk, és pont időben megérkeztünk a Bábszínházba. Eredetileg a szünetre terveztem perecezést, de isteni, hogy az előadás előtt vettünk mégis (nem az én ötletem volt), mert így azzal nagyjából lekötötte magát, illetve én őt a kritikus helyzetekben. Első számű parám az volt, hogy a nézőtér besötétítése ellen is tiltakozni fog, de szerencsére nem zavarta, sőt. Ott ült mellettem a magasított széken, a fehér ingében és bordó mellényében, pipiskedett és nyújtogatta a kis fejét, hogy lássa az éppen zajló jelenetet, közben egyik kezében szorongatta a pumáját, a másikkal a perecet adagolta magának. Meglepő módon lekötötte az előadás, teljesen képben volt, hogy mi történik, némi komemntárt fűztem ugyan az eseményekhez, de abszolút követte a mesét. Előző nap nagypapám részletesen felsorolta, hogy milyen állatok lesznek a darabban, így folyton azokat várta, illetve dokumentálta őket. Egyszer nagyon megijedt és hangos sírásba kezdett: amikor színre lépett a krokodil, és fogait csattogtatva fenyegette Misi Mókust. Nagyon megijedt és félt, de szerencsére abbahagyta viszonylag hamar, nem szerettem volna vert seregként kimenni vele az előadás közepén. Az első felvonás kicsit hosszú volt, minden gyerek zizgett már, hatalmas volt az alapzaj, Bobek is nehezen bírt már magával, olyan perc is volt, mikor háttal a színpadnak állt (!) a székén. Szünetben bementünk nagypapámhoz (ott kukucskált a résnyire nyitott ajtónál, várt minket), megnéztük - de csak úgy szőrmentén - a bábokat, a krokodilt is, aztán felmentünk a büfébe Tejszeletet enni. Itt volt egy kis megtorpanás, mert Botond nem akart visszamenni a második felvonásra, de nagypapám beharangozta, hogy milyen állatok lesznek még, és még a perecből is volt, hát újra elfoglaltuk a helyünket. Nagyon édes volt egyébként végig, olyan nagyfiús volt, eléggé figyelte az előadást, a történetet tökre értette, sokszor az ölembe ült, vagy hozzámbújt, fejünket összedugva ültünk a bábszínház bordó bársonyos ülésein, ahol egykor én is gyerekként pipiskedtem, miközben nagypapám hangját hallottuk és játékát láttuk, hhhhh, idilli volt nagyon. Büszkeség, béke és melegség volt bennem. A csúcs pedig az volt, mikor az előadás végén előbújtak a színészek és Botond meglátta nagypapámat! Majd' kiugrott a bőréből, pedig azt hittem nem különösebben fogja meghatni, de tapsolt extázisban, csillogott a szeme és viháncolt, hogy "Ott van Öcsi!". Szóval nagyon kerek volt az egész program. Utána még egy büfézés, még egy tejszelet, a darab betétdala azóta is hatalmas sláger nálunk, isteni délelőttünk volt! Botond pedig megnézte és élvezte élete első komoly, nagy bábszínházi előadását! Fotózni nem lehetett sajnos.

Jövő héten is megyünk, de az sokkal kisebb kaliberű előadás lesz.

Napsugaram

Húsz másodperccel azután, hogy a fülébe duruzsoltam, hogy bearanyozná az egész napomat, ha belepisilne a bilibe vagy a vécébe, rákakilt a szőnyegre. Kenődőset.

A rejtőzködés mestere

Mit felelhet az a gyerek, aki az életénél is jobban ragaszkodik az ellenkezéséhez, mindennél jobban retteg a lelepleződéstől, és utolsó leheletéig ügyel arra, hogy mindig mindenre nemet mondjon, egy olyan látszólag feloldhatatlan helyzetben, amikor megkérdezik tőle, kér-e kürtős kalácsot.
A helyes megfejtés:

- Eszek belőle, de nem szeretem.

Úgy vághatta be tehát egymaga az egész kürtős kalácsot hazafelé a bölcsiből, hogy az álarca szinte érintetlen maradt, nem lepleződött le. Rafkós.


Ennek egy variációja vacsoránál (a karamellás tejre):

- Megkóstolom, de nem iszom belőle.

Puma bónuszokkal

Főleg azért mert tele van a ruhásszekrényem itt-ott beszerzett apróságokkal, amiket nincs szívem otthagyni a boltban, az alkalmak messze vannak, "csak úgy" rázúdítani pedig nem akarom őket, kitaláltam, hogy minden héten pénteken, a bölcsis hétköznapok lezárásaként kap valami apró meglepit. Hangsúlyoztam, hogy nem mindig műanyag állatot fog kapni, sőt néha csak finomságot, nem is játékot, de múlt héten óriási botrányt csapott, mert egy könyvet adtam oda neki, és hiába van benne tigris is, oroszlán is, sértődött és megalázott volt, hogy nem állatot kap. Nem így most, mikor a régóta vágyott pumát kapta meg. Tényleg hónapok óta mondogatja, hogy nagyon vágyna rá (sehol nem láttunk soha), mindenhol kutattam neki, de sehol nem találtam, mígnem itt a blogban, egy hűséges olvasónk tudtomra hozta, hogy létezik egy számomra ismeretlen harmadik luxusállat-márka is, ami gyárt pumát, rohantunk is érte, hogy az eheti hétvégi meglepi az lehessen. Berejtettem az állatai közé, ott kellett megkeresnie, kár, hogy nem videóztuk le, mert ujjongott, mikor megtalálta.

Ha tegnap este és ma ötvenszer nem mondta el az alábbi mondatok valamelyikét, akkor egyszer sem:
- Végre van pumám!
- Nagyon régóta vágytam pumára!
- Nagyon örülök a pumámnak!
- Jajj, de jó, hogy van pumám!

Tartja a kezében és tíz-húszmásodpercenként ránéz, gyönyörködik benne, nyugtázza, hogy igen, van pumája.

Általában nála 1-2 napig tart egy lángolás, de azt hiszem, ez tartósabb szerelem lesz, legalábbis remélem, ha már ennyit várt rá, én meg ennyit keresgéltem neki.

Szilvi, nagyon köszönjük az infót!!!!! A lelkes érdeklődőknek pedig az érdeklődést.

Este már egyébként előhozakodott vele, hogy még egy hiúzt szeretne, mert "akkor meglenne neki, mindkét hegyvidéki macskaféléje", de mondtam, hogy ezügyben majd a Jézuska szívét kell puhítgatnia, nálunk kár vele próbálkoznia.

Ráadásként még néhány gyöngyszem az esténkből.

- Ki a kedvenc bölcsistársad?
- Az Ibolya néni.

Lerakott egy széket a szoba közepére, körülötte rohangált (némi sugar-rush-ban).
- Én itt futkosok körülbelül a pumámmal.

Apjával üldögélnek, aki maga elé motyogja, hogy hányingere van, erre hősünk:
- Két inged van és egy bálnád.

Most fekszik az ágyában (de lehet, hogy ül) és énekli a Kalákától a Pumát.

Álmaimban Márványpuszta visszainteget

- Én pedig azt álmodtam, hogy Zsuzsa nagyival voltam a szavannán, és futottam, futottam, futottam, és láttam 18 oroszlánt és 15 gepárdot, és a gepárd nem akart megenni, de az oroszlán igen, de nem sikerült neki.
- És Zsuzsa nagyi hol volt? 
- Ott állt a hiénáknál, és átugrott a kerítésen és eltörött a szoknyája..

- Voltam még Bálinttal, meg Ákival, meg Zsuzsa nagyival az Állatkertben, a Márványpusztai Állatkertben és voltak csak macskafélék, csak márványfoltos leopárd nem volt. 

Még kotyvalék - mostanában formában van

Állatkert felé a biciklin mögöttem egy cérnavékony hangocska:
- Zebu és zebra. Mind a kettő úgy kezdődik, hogy "zeb" és mind a kettőt meg akarom nézni.

Én: - Jó kis párna az a narancssárga a Zsuzsa nagyiéknál, ugye?
Ő: - Te! Az barackszínű!
Én: - Tényleg!! Tényleg barackszínű.
Ő: - Mér aszitted, hogy narancssárga?

- Egy falatot ettem, eszek még egyet, az már kettő.
Már itt nem mertem kiengedni a levegőt, de megkérdeztem, hogy mennyi egy meg egy. Szinte azonnal:
- Az kettő.
Továbbmentem.
- Mennyi kettő meg egy?
Nagyon sokáig gondolkodott (kb. fél perc-percig), de vártam.
- Három.
Wow.

A bölcsiből mindennap hazahozhat 1, maximum 2 állatot, ha másnap visszaviszi. Ma reggel itthon felejtettük a tehenet, délután szöszmötölt a csoportban, hogy mit hozzon haza.
- Hármat hozhatok?
- Nem. Maximum kettőt.
- Akkor hozom a dínót és a zsiráfot. De az nem jó, mert otthon van még a tehén, akkor az már három lenne. Visszateszem a zsiráfot, jó, Mama?
Nem tudtam neki elég gyorsan válaszolni, hogy persze, hogy jó, mert leszakadt a pofám, hogy mennyire nagy dolognak tartom, hogy ezt így fejben végigpörgette.

Nem tudom, ki dühítette mi fel a minap odabenn, de megkérdezte, hogy "Mama, a súlyzót be lehet vinni a bölcsibe?"

Ma este az ágyból kiszólva:
- Mindig macskaféléket kívánok: hogy vegyél nekem jaguarundit meg pumát.
A pumáról a héten még lesz szó, vigyázzatok.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Megközelítőleg négy hónap alatt elolvastam az Elfújta a szelet. Soha nem láttam filmen, soha nem olvastam előtte, semmit nem tudtam róla. Ezt kizárólag este olvastam, levezetésként, és mert átlagosan 2-5 oldalt tudtam vele haladni, hát mostanra készültem el vele. Biztos sokakat felháborít - mert tudom, hogy hatalmas a rajongótábora -, de azt még nem tudom száz százalékig megérteni, hogy miért lett ekkora órási utóélete és hatása. Baromi olvasmányos, nagyon aprólékosan kidolgozottak és következetesen megírtak a karakterek, Scarlett személyiségben imádom, hogy ízig-vérig életszerű, de biztos, hogy magamtól nem mondanám meg, hogy ez az egyik legnépszerűbb regény a világon. 

Amit magammal viszek belőle.

A "most erre nem gondolok, majd holnap kitalálom mi legyen"-taktika, mert én is bravúrosan használom, a világ leghatékonyabb elhárító mechanizmusa, mindig öröm, ha kiderül, más is gyarló, nem csak én.

Aztán:

"Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékszem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott, törött részeket."

"Túl öreg vagyok ahhoz, hogy vállaljam az örök hazudozás terhét, ami együtt jár azzal, hogy az ember kiábrándult, de udvarias. Nem tudnék veled élni és hazudni neked, de legkevésbé tudnék hazudni önmagamnak."

És az egyik legbrutálisabb gondolat (vigyázat, spoiler):

"Sohasem értette meg egyik férfit sem, akit szeretett, és ezért elveszítette mind a kettőt. Most már tudta, keservesen tudta, hogy ha valaha is megértette volna Ashleyt, sohasem szerette volna; ha megértette volna Rhettet, sohasem veszthette volna el."

Három kötetes eseménydús, látszólag könnyed regény, és az utolsó három oldalon benne három hatalmas igazság. Mindegy is, hogy a legvége nem tetszik, mert túl könnyű, nem arra fogok emlékezni. A filmet pedig nem tudom, hogy megnézzem-e.

Most meg végre elkezdhetem A zarándoklatot. 

Présházi állatok

Hogy is tartja a mondás? Azt kell bizonygatni, ami bizonytalan. Így igaz, mélységesen egyetértek, ezért ismét megosztom veletek Miss Antikreatívanyu legújabb akcióját, na és persze mementónak sem utolsó: ha majd azért akarom büntetni a fiam, mert bukásra áll rajzból vagy technikából, jusson eszembe egy pillanatra önvizsgálatot tartani és verés helyett együttérzőn átölelni.

A tények kedvéért elmondom, hogy Botond sem a levélgyűjtésben nem vett részt - igen ellenszenvesen elzárkózott előle -, sem a ragasztásban. Amíg az alkotásaim készültek, ő az új színes ceruza készletével bíbelődött, merőben hidegen hagyták a falevelek. A rókát ő rendelte. Ennyire futotta.

Fekete vasárnapi kotyvalék

Odafeküdt reggel az ágyba az apja mellé, aki F1-et nézett.
- Apa, ebben állatokról beszélnek?
Kicsit később.
- Tudod, mi ez? Formameccs.

Elérakom a tejet. Sátáni vigyor ül ki az arcára.
- Ez le fogom fetyelni.

Elmegyünk autóval az iroda előtt, ahol dolgozom, mondom neki, hogy majd egyszer (megint) bemegyünk oda együtt.
- Ott izgulnak nekem a műanyag állatok.
- Úgy érted, hogy izgulsz, hogy vannak-e ott műanyag állatok?
- Igen.

Este fél tízkor áll az ágyán, egy leguánt tart a kezében, nyomkodja.
- Ez nem tud csipogni, basszameg.

Interiorizáció

Olvasgatunk, vagyis állatos könyveket nézegetünk, pár hónapja néha felszólít, hogy az adott kép mellé tartozó szöveget ha lennék szíves felolvasni, és mutogat a betűre. Mivel hosszasan leragad egy-egy oldalnál, és nem enged lapozni, én azzal ütöm el az időm, hogy elolvasok mindent a legapróbb betűig, és ha rálelek valami "érdekességre", hát megosztom vele, imádja a kis-színes infókat. Így valamelyik nap elregéltem neki, hogy az oroszlán vadászat előtt meghemperedik gazella-vagy antilop ürülékben, hogy a zsákmányállatok ne érezzék közeledvén a szagát. Tetszett Botondak az okosság, el is kellett mondanom vagy háromszor.
Majd pár óra múlva, mit ad isten, megint egy állatos könyv vándorol a kezünkbe. Mit hallok?

- A bivaly érzi a süni szagát, ezért odakakil és belehempereg.
 Pár oldallal később.
- Az elefánt a zebra szagát érzi, ezért a zebra belekakil az orrszarvú tülkébe a szavannán.

Viccesnek vicces, de ezen a sztorin még dolgozni kell. 

Átlagos család átlagos gondjai

Fővárosi iroda. Borongós péntek délelőtt. Hétvégi türelmetlen hangulat, szkennelésre váró pályázat-hegyek, fenyegető nyomdai gépindulás. Stressz. Közben egy gyors telefonhívás.
- Üdvözlöm, én vettem meg öntől a gnút, nem tudom-e emlékszik-e, és azért telefonálok, hogy megkérdezzem, megkapta-e az emailt, amiben jeleztem, hogy ha megvan még a rozsomák, azt is megvenném.
- Üdvözlöm, igen, megkaptam az emailt. Rendben, viszem mindkét állatot ma hat óra körül.
- Micsoda megkönnyebbülés! Köszönöm szépen!
- Én köszönöm a vásárlást.

Káosznapok kotyvaléka

Imádom, hogy ha olyan passzban van, képes tíz perc alatt öt ilyen aranyköpést megereszteni, mint pl. ma este.

• Fürdés, mosom a fütyijét, mondom neki, hogy nézze, hogy csinálom (a bőrfelhúzást). -Ez itt az egész az én fütyim.

• - Anyuci! Mikor fogsz értem jönni a bölcsibe?

• - Na, erről beszéltem, hogy a pumát nem jó könyvben tartani, mert az érzékeny állat.

• - A rozsomák az egy mákféle? (röhögve kérdezte)

• - Mama, vettél már nekem az interneten pumát? (Hónapok óta nyúz, de nem találok sehol, még a luxusáruház is cserben hagyott.)

És életében másodszor, önszántából először ráült ma a wc-re. Kb. négyszer egymás után. És négyszer közölte, hogy se nem pisil, se nem kakil bele.

Padló

Keserves sírás minden reggel, ma az első görcsös belém kapaszkodás és erővel elszakadás, rettenetes sok ébredés éjjelente, takony az orrban, szorongó délutánok, esték és reggelek, millió kérdés, ezerszer ismételt válaszok, feszültséggel teli újratalálkozások, nehéz alkalmazkodás, önvádaskodás, önvizsgálat, szomorúság, gyomorgörcs. Kéne némi derengő fény az alagút végén.

Ízek és szagok a Práter utcában

Nem volt egy konyhatündér, nem a főzés körül forgott az élete, nem hagyott maga mögött  széljegyzetekkel ellátott szakácskönyvet, önmagát nem hinném, hogy háziasszonyként definiálta, ő annál sokkal széles látókörűbb és: lustább volt. Azért mindennap főzött, egyszerű, gyors, praktikus ételeket. Olyan leveseket, amiket azóta sem ettem sehol, és amikbe mindig került saját készítésű zsemlekocka - amitől rosszul voltam. Most a fél karom odaadnám egyetlen falatért belőle, vagy legalább egy illatmorzsáért. Egy időben minden nap délután felmentem hozzájuk tanulni, de egyébként is sokat jártam oda, az iskola és a lakásunk között laktak. Mindig kérdezte, hogy mit főzzön, én kivétel nélkül mindig krumplis tésztát rendeltem, kovászos uborkával. Mindig röhögött rajtam, hogy milyen könnyű dolga van velem, éppenséggel töltött hús után is ácsingózhattam volna. Életem egyik elvarratlan szála: hogy már soha nem tudhatom meg a szilvás lepényének a receptjét, amit egészséges éveinek vége felé kezdett el nagytételben gyártani, és azóta is érzem a számban az ízét. Míg élek ő fog eszembe jutni a friss petrezselyem illatáról, a békebeli párizsi és az újhagyma ízéről. Mindig, mindig visszarepülök ilyenkor az időben 15-20 évet, és újra Telkiben vagyok a teraszon, ahol hátraküldött a konyhakertbe, hogy tépjek ki a veteményesből ezt-azt a reggelihez, ebédhez. Az újhagyma már akkor is hatalmas kedvencem volt, Öregapára való tekintettel szigorúan sóba mártogatva - sok sóba. Szintén fontos emlék, hogy minden alkalommal én nyalhattam ki a süteményes műanyag edényt, általában direkt több tésztát hagyott nekem az edény szélén, hogy nyalakodhassak. A tojássárgája cukorral is telki-specialitás volt. Örök vitám volt Öregapával, hogy mennyi ideig kell kevergetni, én már ettem volna, ő biztatott, hogy legyek türelmes: minél habosabb, annál jobb. Ritkán kaptam csak, gondolom, mert tíz évvel lerövidíti az ember életét, annyira egészségtelen.

Életem legbiztosabb pontja nagypapámhoz kapcsolódik: a limonádé. Öt cukorral, négy citrommal, szigorúan ebben a sorrendben, szertartásosan, kibírhatatlanul hosszan kevergetve és felszolgálva nekem. Szintén nagypapám specialitása volt azokon a kivételes alkalmakon, amikor éjszakára is maradnom kellett, a sajtos melegszendvics, a kakaós tejbegríz összekeverve (!) és a vajas-mézes kenyér csíkokra vágva. A késői, Öreganya betegsége idejére datálódó évek fejlesztése Öregapa sopszka salátája, amiért éltem-haltam, csak ő tudta olyan picire vágni a zöldséget, és csak ő volt képes annyi ecetet tenni rá. Egyszer megpróbáltam rekonstruálni, de nem sikerült, emlékként él bennem tovább. Nagypapám rengeteget főzött az utolsó években, bújta a Jamie Oliver szakácskönyveket, csüngött Stahl Judit és Budai receptjein, jegyzetelt, bevásárolt, piacra járt, amennyire lehetett Öreganyát is bevonta (pl. ő pácolta egy kézzel a húsokat), nem állíthatom, hogy ételköltemények kerültek ki a kezei közül, de a lelkesedése mindent áthatott és elhomályosított.

Nem ételhez kapcsolódik, de szintén míg élek érezni fogom nagymamám illatát. Nagyon speckó illat volt, és egyszer tüsszentéskor rájöttem, hogy nekem is olyan szagom van. Pár másodpercig biztosan kihagyott a szívverésem, mikor először megéreztem ezt a szagot. Olvastam valahol, hogy a cukorbetegeknek gyümölcscukor szagú a lehelete, én azóta is rettegésben élek, hogy az a speciális szag a gyümölcscukor szaga, és én is látens cukorbeteg vagyok.  Emlékszem nagypapám bőrének az illatára is (most is érzem, hogy írok róla), Néha buszon szoktam érezni ezt a szagot, több öreg embernek van ilyen szaga, ilyenkor egyrészt mindig megzavarodom, hogy hol a nagypapám, másrészt mellkasba vág a csalódás, hogy nem megismételhetetlen az illata. Érdekes, hogy a cigaretta szagára semennyire nem emlékszem gyerekkoromból, pedig nem telt el perc abban a lakásban, hogy valamelyikük ne dohányzott volna.  

A bögre, amiből a képen a kakaót iszom, a mai napig nálam van, remegő kézzel fedeztem  fel egyszer ezen a fotón, az egyik legféltveőrzöttebb kincsem, naponta iszom belőle a kávét, és rettegek, nehogy egyszer eltörjem, úgy érzem, összeköt a múlttal. 

Nyilvánvaló, hogy nem a kakaó vagy a petrezselyem maga volt annyira különleges, hogy a mai napig emlékezzek rájuk. Amikor ezekre az ízekre és szagokra gondolok, nem is az ételek hiányoznak, és abban sem vagyok biztos, hogy a nagyszüleim maguk. Hanem a minden mozdulatukat átható, minden kezükből kiadott dologban, szájukat elhagyott szóban ott volt az a felfoghatatlan gyöngédség, féltés, gondoskodás és önzetlen jóság, amit magukból árasztottak. Ez hiányzik nekem, de nagyon. Tátongó űrt hagytak maguk mögött, amit semmi nem pótolhat.