Felnőtté válni...

Még bőven a gyerektervezés előtt, ha elképzeltem, milyen lesz amikor majd egyszer terhes leszek, mindig egy olyan kép jelent meg előttem, ahol a szerelmem, az egész családom és baráti köröm nonstop örömtáncot lejt körülöttem kilenc hónapon keresztül, eszüket vesztve a boldogságtól. Extatikus izgalomban várják gyermekem születését, drágábbnál drágább ajándékokkal halmoznak el, a tenyerükön hordoznak, a széltől is óvnak, és minden percet együtt akarnak velem tölteni és egyetlen életcéljukká lép elő az én kényeztetésem és körülrajongásom. (Igen, ismerem Narcissos történetét...) Mindegy, nem így történt és ezt -főleg eleinte- nehéz volt feldolgoznom. Már magára a hírre sem mindenki úgy reagált, ahogy szerettem volna, de az utána következő hónapokban is egyre inkább azzal kellett szembesülnöm, hogy ez a káprázatos esemény, ami velünk történik, igazán csak nekünk kettőnknek káprázatos. Csalódott és sértődött voltam nagyon sokáig. Miközben velünk megfordult a világ és alig álltunk a lábunkon a boldogságtól (és persze az ismeretlentől való félelemtől), a környezetünk erről tudomást sem véve élte tovább az életét. Persze tudom, hogy jól van ez így, hiszen csak a mi kettőnk gyereke, csak a mi kettőnk életét változtatja meg mindörökre, a mi kis csodánk. De mégis: akkora pofon ez volt nekem, amekkorát talán még soha az életben nem kaptam. Nem tudom megmagyarázni, miért vártam mást (lehet, hogy a sok romantikus filmnek köszönhető...), de sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elképzeltem és ez mindig rosszul érint. Természetesen vannak kivételek is, úgyhogy akinek nem inge, könyörgöm ne vegye magára!! Most így a vége felé, egyre kevésbé hiányzik mások örömtánca, egyre inkább befele fordulok és magunkra figyelek, hármunkra. Mert mi hárman leszünk egy új család és ez a legjobb dolog, amit valaha éreztem. Boldog vagyok.