Melyikaza?

Ha hisztizik, ha unatkozik, ha türelmetlen vagy ha utazunk, azzal biztos sikerre mehetünk nála, ha könnyed társalgást kezdeményezünk vele: állatokról. 

Kérdezgetni kell, mesélni róluk (mármint nem történetet szőni, hanem elmondani, hogy hol él, mit eszik, milyen családba tartozik, stb.), érdekességekre felhívni a figyelmét és biztosak lehetünk benne, hogy minimum egy óráig nem tudunk majd se telefonhívást fogadni, se néhány szót váltani mással, se elmozdulni helyünkről, annyira leköti ugyanis a téma, hogy addig kell vesézni, míg már az öngyilkosság határára kerülünk és kínunkban legszívesebben elmenekülnénk jó messzire. Az egyik ilyen társalgásunk apropóján született a játék, ami a "Melyik az az állat, amelyik?" névre hallgat. A címe elég beszédes: én körülírom a feladványt, ő meg az esetek 95%-ban kitalálja azt és egy levegővel már mondja is, hogy "Melyik az az állat", ami azt hivatott kifejezni, hogy leszek szíves a következő találóst kérdést feltenni. Ez is szenzációs, mert amikor teszem azt, az elefántot találja ki, még nem dőlök kardomba, de ma pl. a sasra próbáltam rávezetni (kb: "ragadozó madár, hegyvidéken él, egeret és pockot eszik, éles csőre van") és némi gondolkodás után rávágta, hogy vércse, ettől azért bennem rekedt a levegő. Ami viszont igazán elképesztő, hogy olyan is előfordul, hogy ő tesz fel nekünk kérdést. Ma pl. hármat is, igaz az egyik némiképp zavarosra sikerült.

Bobó: "Melyik az az állat, amelyiknek hosszú farka van és barna?" 

Én: "Ööö..."

Bobó: "A bölény."

Bobó: "Melyik az az állat, amelyiknek hosszú uszonya van és hosszú szeme?"

Én: "Fúú, hát, nem tudom. Melyikre gondolsz?"

Bobó: "Elfelejtetted. Mama megmondja."

Bobó: "Melyik az az állat, amelyik zöld és csúszik és hosszú farka van?"

Bobó: "A kígyó".

Az egy dolog, hogy fel tudja sorolni, mik a hüllők vagy a macskafélék; az is, hogy jó eséllyel helyesen válaszol arra, hogy pl. melyik állat hol él; de az végképp elképeszt, hogy ki tud gondolni egy állatot, aminek aztán elő tudja hívni néhány - adekvát - tulajdonságát és elmondani őket nekünk, hogy aztán megmondja, mire gondolt előzőleg???!!!!! Szerintem zseniálisan jófej.

PS: Aki unja, hogy vagy hisztériázom a (Botonddal kapcsolatos) gondjaim miatt vagy pedig Bobó állatos ismereteit teszem közzé, az hagyja el a blogteret, mert úgy tűnik erre a két témára szűkültünk.

Folytatás ma:
Bobó: "Melyik az az állat, amelyiknek tőgye van és négy lába?"
Bobó: "A tehén".

Bobó: Ki az, akinek két keze van és rózsaszín? A Mama.

Bobó: Ki az az apa, akinek két keze van és az apa? Az Apa.

A tesó-ügy

Hónapok óta húzom rágom a témát, rágódom, tépelődöm, szorongok, álmodozom, osztok-szorzok, mérlegelek.

Mindig is úgy terveztem, hogy két - esetleg három - gyerekem lesz. Azt képzeltem, hogy nem sokkal egymás után szülném őket, hogy megadasson nekik az, ami nekem sose volt: játszópajtás és társ a mindennapokban. Azt is mindig tudtam, hogy igazán nekem való dolog az anyaság, viszont amellett, hogy ma is tartom, hogy jó ösztöneim vannak és jó érzékem a gyerekneveléshez, nem várt nehézségekkel kellett szembesülnöm Bobókám születése után, amik sajnos egyelőre elveszik a kedvem az újrakezdéstől. Az első három hónap nekem kegyetlen volt. Az egész összemosódik bennem, és bár tudom, hogy lángoló szerelmet éreztem a kisfiam láttán, hozzátartozik az igazsághoz, hogy sokszor voltam borzasztóan kimerült, tanácstalan és kétségbeesett. Ez önmagában talán normális, de valahogy én nem tudtam lazán venni a dolgokat. Mindent egyből nagyon jól akartam csinálni, nagyon komolyan vettem minden percét a babázásnak, maximalista voltam, nem tudtam leszarni, ha kicsit sírt a gyerekem, egyből görcsbe rándult az egész testem, rettegtem, nehogy felébredjen, fohászkodtam, hogy aludjon még és hagyjon kicsit pihenni, még ne kezdődjön elölről az egész kör. Bobókám ugyanis, hogy nagymamám szavaival éljek: "mindig is ijesztően keveset aludt". Emlékszem két hetes korában volt olyan, hogy 4 órát aludt összesen napközben. Hasfájós volt, hajnalban felszínesen aludt, sokszor ébredt, volt bőven ordítás az első hetekben. Aztán mikor ébren volt, folyton vele kellett foglalkozni kb. héthónapos koráig feküdtem mellette a szőnyegen, minden ébren töltött percében szórakoztatni kellett. Nem ücsörgött székben, nem hintázott, nem volt rám kötve; amíg pici volt ölben járkáltunk vele (a hasa miatt is kellett). Vagy kétórás magányos sétákra mentem-mentünk vele, hogy addig se kelljen szórakoztatnom és legalább az agyam kikapcsoljon. Ezeket a sétákat is utáltam egyébként, mert úgy éreztem, mérhetetlenül kiszúrt velem az élet, hogy egyedül a hidegben-sötétben-szemerkélő esőben rónom kell a köröket, hogy aztán felcipelhessem a babakocsit a másodikra. Aztán ahogy nőtt, a földön vagy az ágyon fetrengtem mellette és rángattam a csörgőket, énekeltem, bohóckodtam. Utáltam. Félreértés ne essék, nem a helyzetemet vagy a döntésemet bántam, hanem azt gyűlöltem, hogy egyetlen, de egyetlen szabad percem sem volt. Hónapokig. Hihetetlenül meg akartam felelni magamnak és magas elvárásaimnak, azt akartam, hogy mindenből a legjobbat kapja Bobó, a legtöbb időt vele töltsük, féltem ha magára hagyjuk, örökre sérüléseket okozunk neki, féltem, ha beteszem a pihenőszékbe egy félórára, örökre gerincferdülése lesz és még sok irreális baromság. Nem tudtam lazán venni a dolgokat, az volt a baj. Sokkal hamarabb kellett volna anyámra vagy más családtagokra bízni pl. és pár órára lelépni, sokkal több időt kellett volna magamra fordítanom, de annyira maximalista (és fáradt ) voltam, hogy nem tettem. Aztán, ahogy elkezdett mászni, egy csapásra változott meg az életünk. Végre nem kellett egész nap a játszószőnyegen döglenem. A járásról és az értelmi fejlődéséről ne is beszéljünk.

Egyre többet kaptam vissza az életemből, egyre több időm jutott magamra, szellemileg, fizikailag, mindenhogy. Imádom, hogy viszonylag sok szabadidőm van, nagyjából bárhova és bármikor el tudok menni, végre nem úgy ébredek reggelente, mint akin átment egy teherautó, le tudok ülni újságot olvasni vagy tudok főzni, takarítani, míg Bobó játszik. Egyre több minden fér bele az életembe és a lelkembe és megmondom őszintén, de ez külön téma lesz, nem ejt már annyira kétségbe a szeptemberi bölcsőde vagy az egy év múlva esedékes óvoda, mint ahogy annak idején hittem.  Önző dolog, tudom, de engem annyira megviselt az első négy hónap, hogy nem tudom lesz-e valaha bátorságom újra bevállalni. Arra meg nem építhetek, hogy a második gyerekem biztos sokkal könnyebb eset lenne, mert mi van, ha mégsem? Nem bírok megint négy-öt órát aludni naponta.

Az én szenvedésemről írtam most a legtöbbet, de ugyanekkora súllyal nyom a latban az is, hogy anyagilag sem férne bele nekünk még egy gyerek. Így is komoly gondjaink vannak. Azt sem tudom, bármikor is bele fog-e férni, hogy egy fizetésből megéljünk, egyelőre nem úgy néz ki és nem is számítok sok jóra sajnos. Aztán van még egy hatalmas akadálya a Bobó-tesó-menetnek, ami talán mindennél fontosabb, de azt nem teregethetem itt ki.

Szóval hullámzom. Naponta ötvenszer jut eszembe a dolog egyébként, hol arra fele billenek, hogy soha többet, hol arra, hogy most azonnal akarok még egy gyereket, lesz, ami lesz. Sokszor vagyok nagyon szomorú emiatt, mert tudom, hogy szeretnék még gyereket, arról nem is beszélve, hogy Botondnak mennyire jót tenne egy kistestvér, de úgy gondolom nagy felelőtlenség volna. Mindenesetre vágyakozom és már van egy része a lelkemnek, ami a még meg nem született második gyerekemé. Hiányzik.

Napok kotyvaléka

Olvassuk a legújabb könyvünket:
- Miből készül a kenyér, Bobó?
- Morzsából.

- "Bobónak és a bikának van fütyije". (Ha valaki nem tudná...)
 

Kezében két zsírkréta:
- Ez narancssárga, ez rózsaszín. Mindakettő szín.

Csak úgy megjegyzi:
- Apa nagy, Mama nagy, Bobó kicsi.

Fürdőkádban nézi a csikóhalat.
- Hasonlít a kaméleonra. (A farka miatt. És tényleg.)

Apa és fia beszélget:
- Bobó, egyél mandarint, nagyon finom.
- Nem kérek.
- De ez nagyon egészséges és finom.
- Nem kérek.
- Pedig olyan finom édes, mint a banán meg a joghurt.
- De nem ízlik.
Ennyi. Lehet, hogy finom, de neki nem ízlik. Kóstolás nélkül tudja.

Anya és fia beszélget, miközben az új gyíkját nézegeti:
Én:  A gyík is hüllő, tudtad?
Bob: Igen. És a kokodil is. Meg a kígyó. Nagyon veszélyes hüllő.
Én: Igen, azok is hüllők, okos vagy.
Bob: Képzeld, a kaméleon is hüllő.
És persze pontosan ugyanolyan hangsúllyal mondja, ahogy én. Őrület.

Miről álmodik a fiú?

Az egy dolog, hogy ébredés után tíz percen belül számítani lehet a bűvös követelés kérés elhangzására, de hogy erről is álmodjon? Sokat töröm a fejem, miközben nézem, hogy vajon hol járhatnak a kis gondolatai, amikor elrévedve a távolba pillant vagy összehúzott szemöldökkel mereng valamin vagy azon, hogy miről álmodhat egy majd' kétéves gyerek? Most azt hiszem választ kaptam, legalábbis ez utóbbira. Tegnap éjféltájban ugyanis kétségbeesett hangon süvítette bele a sötétbe, kétszer is: tofféssz. Miközben lapítottam és vártam a folytatást, felkészültem rá, hogy rögtönzött beszédet kell tartanom az éjjeli étkezés nem létező fogalmáról, de szerencsére nem volt rá szükség, mert a két ima űrbe kiáltása után aludt is tovább a szentem. Mit mondhatnék: éhes disznó makkal álmodik.

Kulturált Keresztapa

Tegnap délután négy ember szórakoztatta magát Bobókámat, mi és a keresztszülei. Az várható volt, hogy Haka mit fog elsőként formázni a kezébe vett anyagból, az is, hogy nem pillangókat és hőscincéreket fog készíteni, de erre nem számítottam. 

A videót személyiségi jogokra való tekintettel nem osztom meg, de nem ám csak úgy odadobta Bobó elé a végterméket, hanem egy fűlegeléssel kezdő, bélzajokkal küszködő, majd tehénlepényt létrehozó borjú szép esti történetét játszotta el Haka a fiunknak. Kétségtelen, hogy jó érzékkel választottunk keresztapát elsőszülöttünknek.

Kázmér és Kiskázmér

Hősünk a mai nap jelentős részét Ákos öcsémmel és annak Berci haverjával töltötte. A teljesség igénye nélkül kiemelném az események egy-két pontját. Kommentár nélkül, with all due respect. 

Karácsonyi csibészkedés

• Mikor fél 2-kor suttogva felhívtam Ákit, hogy alszik-e már Bobókám, hallom, hogy viháncolás a háttérben, Áki pedig közölte, hogy most várják a pizzát, de ne aggódjak, adott Bobónak egy kis corn flakes-t, hogy ne haljon éhen. A pénzt éttermi zöldséglevesre és nudlira hagytuk itthon. 
• Mikor Bobókám 4-kor felébredt és bementem hozzá, egy szál ujjatlan, oldalt mélyen kivágott hálózsákban csücsült az ágyban. Kilátszott az összes fehér húsa, nem győztem puszilgatni. Áki magyarázott valamit, hogy levette róla a felsőjét, de nem gondoltam, hogy a body-ra céloz.
• Egész délután azt ordibálta a gyerekem, hogy "vaccapp". 

Ákos egyébként az, aki legtöbbet és legszívesebben jön hozzánk a tesóim közül, hatalmasakat tudnak játszani, majdnem mindig pattan, ha megkérem, hogy jöjjön vigyázni, fektet, tisztába tesz, ebédeltet, sétáltat, olvas, épít, csibészkedik, hülyeségeket tanít, rajzol. Ma pl. 9-től 3-ig. Teszi mindezt örömmel és mosolyogva, mintha nem lenne ezer jobb programja. Mikor hazaérkezünk nagyobb lelkesedéssel meséli el a történteket, mint amekkorával én hallgatom. Imádom és nagyon hálás vagyok neki. Ma is mondtam neki, ha egyszer gyereke lesz, annyit vigyázok rá, amennyit csak kell. Addig is meg igyekszem szemmel tartani, terelgetni és résen lenni, hogy ne kallódjon el teljesen, mert ritka különleges egy pasi.

Vízivacsora

Tegnap itt jártunk és bár a pokoli délelőttünk után nagyon izgultam, hogy értékelni fogja-e Bobókám az apukája szülinapi ajándékát képező vízibirodalmat, mondhatom minden percét élvezte. Tette ezt annak ellenére, hogy miután kiléptünk az öltözőből, pont egy széles, de meredek csúszda tárult elénk, gondoltam, jó ötlet ott lecsúszni vele az ölemben, ehhez képest állati gyorsan csúsztunk, a végén pedig hatalmasat csobbantunk és merültünk a víz alá. Egy szörnyű pillanatig úgy állt a dolog, hogy ő többet víz közelébe nem megy, de szerencsére a nagymedence hamar feledtette bánatát és onnantól megint nem lehetett kiverni a vízből. Azért mondom, hogy megint, mert mikor nyáron Velencén voltunk, óriási meglepetést szerzett nekünk Bobó a víz-imádatával és bátorságával. Ez most megismétlődött. 

Úszkált, viháncolt a mélyvízben, forgott, csúszkált, szaladgált, hempergett, sokszor lecsúszott egy marha meredek és hosszú csúszdán egyedül, a bébicsúszdáról nem is beszélve. Az elejétől a végéig járt a szája, főleg elmerengve énekelt, de a hatalmas alapzajtól szerencsére nem hallottam belőle semmit. Miután kivizeztük magunkat, még játszótereztünk kicsit, majd megvacsiztunk. Úgy tűnik, élményfürdő ide-vagy oda, Bobókámban ez utóbbi hagyhatott mély nyomot, itthon ugyanis a következő párbeszéd zajlott le apa és fia közt:

-Hol voltunk ma délután, Bobó, emlékszel?

-Uszodában.

-És mit csináltunk az uszodában?
-Ettünk süttumpit.
-Jó, jó, de mit csináltunk még?
-Tecsöpöt is ettünk.

A délután fénypontja pedig kétségtelenül az volt, mikor az egyik üres napágyon Bobókám talált egy szaloncukrot, amit mondanom sem kell, hogy azonnal feltépett. Nos mit mondhatnék? Ez a magyar valóság. A gyerek jót kajált nyolcezerért. Legközelebb azért inkább leugrunk az alattunk lévő étterembe és veszünk 300 forintért egy adag sültkrumplit.

Két videó a link után.

Itt látható a nagyhírű bűvész

Említettem, hogy mostanság rosszabb itthon életem értelmének a kedve, gyakran unatkozik és nem lehet ám azzal kiszúrni a szemét, hogy eléteszek egy játékosdobozt és sorsára hagyom, hadd játsszon. Amivel viszont tarolni lehet és órákra elűzni a rosszkedvét, az pl. ilyesmi:

Ugye mindenki tudja mi ez?

Vagy, mint amit pl. tegnap rögtönöztem és egész délutánra megoldottam vele a kérdést és egy csak egy órát kellett vele töltenem, mert utána rohangált a papagájjal órákon át, akit mindenhova eldugott:

Hatalmas kedvenc egyébként a Kiskedden című leporelló és miután a gyurmákat ordítástól kísérve eltettük, még műanyag szereplőkkel is kiraktam neki a verset (ezekkel rohangált), így előkerült egy playmobil fa, aki mögé eldugtam egy Little People kisfiút, és ma közölte az apjával, hogy a kisfiút úgy hívják, hogy "Kiskedden". A vonatkozó versszak úgy szól ugyanis, hogy "Hétfő után kiskedden,/ egy fa mögül meglestem,". Szétröhögtem magam.

Szerencsére egyéb készségeimet kompenzálandó ilyenek kitalálásában jó vagyok. A gyurma-szamár egyébként Győző keze munkája, a többi az enyém.

A telhetetlen hernyócska

Méhem gyümölcse unatkozik. Megint az van, mint régen, hogy menni kell vagy hívni kell valakit hozzánk. Ha itthon vagyunk, akkor szanaszét unja magát. Ténfereg, rohangál, ugrál, felmászik, levetődik, bújócskázik, eldug dolgokat, járkál, nézelődik, kínlódik. Ha mindennek a végére ér és eszébe jut, hogy tenni kellene valamit, akkor előveszi a mézeskalácsért és/vagy egyéb édességért való fejhangon előadott fohászát, amit ha nem kap meg, követ az éktelen hisztéria. Egyetlen ellenszere ennek, ha valami briliáns és eget-rengető figyelemelterelésbe kezdünk és megpróbáljuk a lehetetlent: lekötni őfelsége figyelmét és érdeklődését.

A játékok. Hosszú hónapokig tartó egyeduralom látszik megtörni. Nyár közepe óta ugyanis Botond kezéhez és életéhez hozzánőttek a (házi)állatok. A fényképek és esetek 80% százalékában Bobó kezében hol egy ló, hol egy tehén tanyázott, a karácsonyi túlvásárlás némiképp megtörte szegénykém lelkesedését, bár az már pár hete egyébként is hanyatlóban volt. Néhány készlettel többet hozott a Jézuska a tervezettnél, így akkora mennyiségű új állatról kellene gondoskodnia, hogy inkább az egész állattenyésztést -és farmgazdálkodást, mint olyat hagyja a francba és pályát módosít. Hogy merre indul tovább, egyelőre nem tudjuk, mert nem játszik semmivel. Illetve, ez így nem helyes. Egyedül nem játszik semmivel. A párosítós-játékokat nagyon szereti, azt viszont sajnos egyedül nem lehet játszani. Én viszont sajnos csak korlátozott számban tudom a rendelkezésére bocsátani ezen társasjátékokat, és sajnos nem minden esetben van kedvem leheveredni a szőnyegre és önfeledten keresni az összetartozó képeket. A hónapok óta rögzült és jól bevált nagyobb fokú szabadság, amit Bobókám jófej önállóságával a számomra biztosított, átmenetileg megszakadni látszik. Igényel minden mozzanatához, páros és csapatos játékokat talál ki, folyton kergetni vagy keresni kell -őt magát vagy az általa eldugott dolgokat. Hihetetlenül kreatívnak és lelkesnek kell lennem, ha jókedvű játékra akarom invitálni. Olyan formációkban és konstellációkban kell a játékait használnom, ahogyan addig sosem. Elég jól megy ez, csak nem minden nap minden félórájában tudok videokazettából istállót építeni, vagy állatokkal kirakni a Kiskedden című verset vagy az A part alatt-ot. A gyurma viszont telitalálat volt, igaz megint mi is kellünk hozzá, cserébe viszont ez legalább (egyelőre) nekünk is élvezet és őkelmét is leköti egy fél-háromnegyed órára.

A telhetetlen hernyócska...

...és amit szombaton eszik.

Sok szerintem jópofa gyurma-költeményünket örökítettem meg, majd lehet, hogy egy külön posztban bemutatom őket, ezt most mindannyian nagyon élvezzük. Az első dolog, amit hármasban játszunk. Nyomda is került a karácsonyfa alá és végre valahára színezni-rajzolni is elkezdett a szentem, úgyhogy ha nem bújócskázunk vagy ágyon ugrálunk épp, akkor javarészt ügyeskedünk, kreatívkodunk. Nem áll hozzám túl közel az ilyesmi, de egyelőre hozom a szintet.

A könyvek. Főként addig érdeklik, míg meg nem tanulja a szövegüket, ez a pillanat viszont igen hamar eljön, úgyhogy hiába igen gazdag a házikönyvtárunk, unottan dobálja a régi kedvenceket, mindenre azt mondja, hogy nem. Ő azt márpedig nem akarja hallani. A "don't judge a book by its cover" -névre hallgató titkos kommandó-akcióm még néha hatásos, azaz szoktam olyat, hogy előveszek egy könyvet, ami tudom, hogy régen volt már soron és tetszene neki, viszont biztosra vehető, hogy élből elutasítaná, ha látná; ilyenkor kinyitva csak úgy véletlenül elhelyezem a látóterében. Gyakori, hogy ez esetben hajlandó azt felolvastatni magának, de csak egyszer. A karácsonyra kapott könyvei majdnem mindegyike hatalmas sikert aratott. Egymás után akár tízszer kellett neki olvasni őket. Naponta ötször. Mára már nem mindig kíváncsi rájuk, ahogy a régiekre sem. Örök körforgásban van nálunk minden (játék és ) könyv, hetekre tűntetek el, majd varázsolok elő régi-új kedvenceket, ilyenkor nyerek magunknak némi időt. Nem sokat, mert az úrfi résen van és nem hagyja magát megvezetni. Amint kielégíti egy pillanatra fellángoló kíváncsiságát, azon nyomban felölti az unott, fásult ábrázatot és folytatja a lakásban való céltalan téblábolást.

Végezetül álljon itt egy kép Nagypapámról, aki kb. négyévesen egy dobot, két babát és egy plüssmackót kapott karácsonyra. Botondról nem készült összkép a karácsonyfával és az ajándékaival, de roskadásig tele van a nagyszoba az újdonságokkal, amik jó része nem érdekli. Alig várom, hogy lebontsuk a fát és eltegyem a felét. A szülinapjára nem tudom még mit kap, de állatot tuti nem. Mindig ez van, ha valamire rákattan, folyton újakat veszek neki belőle, hogy örömet szerezzek neki és addig tolom rá az újdonságokat, míg meg nem csömörlik tőlük és el nem megy a kedve az egésztől.

Erdélyi M.M.M. Botond

Ejtettem már ugye szót róla, hogy némiképp egybefolynak és egyhangúak mostanság Botond étkezései. Tegnap délelőtt érkeztünk nagyszüleimhez és ma délután távoztunk. A kettő között fogyott némi mézeskalács, én legalábbis annyit láttam, hogy állandóan azt eszik.

 

Aztán ma, mikor akartunk útravalót hozni belőle (mert húsz mézeskali nélküli perc egy függőnek komoly elvonási tüneteket okoz), egyiket dobtam félre a másik után mondván, hogy abba már beleharapott valaki (nem tudom, mit hittem, ki tett vissza félig megevett süteményt), aztán kiderült, hogy majdnem mindegyik mézeskalácsot megrágta Botond, de egészen egyiket sem ette meg. Ez vajon a territórium-körbepisilés humán változata lenne? Vagy télire raktároz? Vagy túl sokat hallotta a napokban A telhetetlen hernyócska meséjét, aki  mindenen átrágja magát? Vagy a harapással lefoglalja a sütiket, hogy nehogy a rengeteg testvére és vetélytársa közül egy megegye előle? Igaz, már hathetesen is tartott a konkurenciától, nem hazudtolja meg önmagát, személyisége sziklaszilárd és kiállta az idő próbáját. Éljen Erdélyi Minden Mézeskalácsot Megrágó Botond!

Ha-ha-ha havazik, he-he-he hetekig, hu-hu-hu hull a hó, élni jajj, de jó!

Avagy Miss Antikreatívanyu az újév első napján újra akcióba lépett.

Nem emlékszem, hogy mikor csináltam utoljára hóembert, csináltam-e valaha, de mivel nagyszüleimnél töltöttük a Szilvesztert és érdemben napok óta nem voltunk a szabadban, délelőtt kipattant a fejemből, hogy törjük meg a zabálás-tévénézés kontinuumát és csináljunk valami hasznosat is, nem mellesleg szívjunk egy kis friss levegőt.

Nem panaszoltam még el nektek - közismert, hogy nem kenyerem a rinyálás -, hogy Bobókám nem csak a havat gyűlöli, de mióta konkrétabb ruhákat kénytelen megtűrni magán, azóta lépni sem hajlandó az utcán vagy a lépcsőházban, akkor sem ha teljesen száraz, akkor sem ha csúszik, soha, soha. Az utcán cipelteti magát. Lecövekel egy ponton és nem csak lépni, hanem mozdulni sem hajlandó. Addig nyüszít, hogy ölbe akar jönni, míg fel nem kapom. Mellékszál és nem mondom, hogy köze van ehhez, de az elmúlt hetekben megint benyeltem egy ínhüvelygyulladást.
Mai akcióm tehát nem volt minden hátsó szándéktól mentes, gondoltam hóhoz-szoktatás végett is jó gondolat kicipelni a kertbe. Tudtam, hogy nem lesz felhőtlen a kaland, de ennél jobb teljesítményre számítottam. Elsőre még volt kedve az uraságnak a hóemberépítéshez, de amint rájött, hogy ez hóban ácsorgással jár (egyébről álmodni sem mertem, a dolga tehát annyi lett volna, hogy mosolyogva-tapsikolva-hálásan nézze amint küszködöm az elemekkel), rögtön éktelen tombolásba kezdett, perenként tízszer könyörgött könnybe lábadt szemmel a hóember-építés alól való feloldozásért és lakásba való visszamenetelért, de az újév első napja szívtelen kedvemben talált és addig kinn tartottam szerencsétlen gyerekemet, míg meg meg nem nyertem a csatám a cseppet sem tapadó hópelyhekkel és a méretek terén ugyan jelentős kompromisszumot kötöttem, de a végeredménnyel elégedett vagyok. És Bobónak is tetszhetett, mert bár amint készen lett, azonnal be kellett engednem, de alvás után az első utasítása az volt, hogy: "Mama behozza a hóembert!" Kiderült tehát, hogy a hóember jöhet, de a hideg és a hó az nem kell. Nincs más dolgom, mint egy üvegfalú jégszekrényt bérelnem, alvásidőben lemenni a fagyba hóembert gyártani, majd felhozni őfelségének a meleg lakásba, hogy melegítőben, a játékaival a kezében nézegethesse a 22 fokos lakás biztonságot nyújtó falai között. Hosszú két hónap lesz ez még márciusig. Boldog Új Évet nekünk!