A legutóbbi pszichológusnál tett látogatásom végén ezzel a szóval foglalta össze a terapeutám az egy órán át összehordott mindenféle mondandómat. Két napom volt a szakdolgozat leadásáig, nem fogalmazok pontosan, ha azt mondom, fel voltam pörögve.
Nem is igazán a finish volt kemény, hanem a három éve húzódó és már jól megszokott gyomorgörcs és lelkiismeret-furdalás elengedése. Nagyon lassan szedtem össze magam, több körben nekiálltam már a szakdogának, de igazán sosem kezdtem el. Ősszel vettem egy nagy lendületet és az elméleti háttérrel nagyjából el is készültem, de november tájékán fel kellett függesztenem, mert karácsony utánra nagyszüleimnek szerveztem egy aranylakodalmat, amire egy meglepetés vetítéssel készültem, így neki kellett állnom régi diák és fotók szkennelésének, ami hatalmas munka volt, választanom kellett: vagy szakdoga vagy vetítés. Mivel a novemberi leadásról lecsúsztam, ezért megint jégre tettem a tanulmányaim befejezését. Ha jól emlékszem, februárban vettem fel újra a fonalat, csak itt már nehezebben ment a dolog, mert az adataim feldolgozása várt rám, viszont ha meghallom azt a szót, hogy statisztika, sötétség borul az agyamra és bezárul minden bemeneti kapu: semmit nem fogok abból, amit hallok. Kapálóztam erre-arra, még arra is gondoltam, hogy megfizetek valakit, aki megcsinálja helyettem ezt a részt, még szponzort is találtam nagymamám személyében, de Ali Zapu - aki azóta Az Isten néven fut nálunk -, lebeszélt erről a szándékomról és megszánt: kezébe vette a szakdolgozatom módszertani részét. Hála az általa megismert technikai vívmányoknak (pl. Dropbox, pl. Teamviewer) csak kétszer három órát kellett személyesen küzdenie velem, a fennmaradó megközelítőleg tízezer órát, amit a nekem való segítséggel töltött, online nyomtuk le. Próbálta megértetni velem, mit csinálunk, de nem járt sok sikerrel. Elmélyült módszertani ismeretek helyett inkább csak utasításokat hajtottam végre. Volt egy mélypontom, amikor megint le akartam fizetni valakit, csak csinálja már más helyettem, és már majdnem meg is győztem mentoromat, de ezúttal a felesége, Simi barátnőm mentett meg az agyhaláltól és lendített át a holtponton. A holtpontomon egyébként rengeteget sírtam amiatt, hogy mennyire hálás vagyok nekik és mennyire furdal a lelkiismeret, hogy ilyen béna vagyok és hogy mennyire jófejek és én mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak. Nem tudom elmondani és leírni, hogy mennyit segítettek nekem, Ali Zapu még olyan dolgokkal is fordított gondot, mint pl. a tartalomjegyzékem elkészítése (nem tudtam ugyanis, hogy létezik a word-ben címsor-funkció, nincs jelentősége hogy órákon át szarakodtam papír-ceruza módszerrel, de még mindig átláthatatlan volt a tartalmam és a sírógörcs kerülgetett, erre ő 5 perc alatt megcsinálta); a grafikonjaim megdizájnolásával; ezer formai szarsággal, amik elkészítéséhez az én idegrendszerem soha, de soha nem lett volna alkalmas. Szó, ami szó én úgy éreztem, hogy az idejének 80%-át az én szakdogámmal tölti. Nyilván nem így volt és állítja, hogy ő szeret ilyesmivel bíbelődni munka helyett, mindenesetre jól fel van adva a lecke, hogy mivel háláljam meg a mérhetetlen segítségét. A finish egyébként nem volt annyira durva, mint pl. annak idején a műhelymunka leadásaimé, amikor ketten-hárman dolgoztunk egész éjszaka, kóláztunk és alvás nélkül az utolsó utáni pillanatban adtuk le a dolgozatainkat. Igazán kemény csak két nap volt, és Bobó is csak ezt a két napot érezte meg, mert egyébként az alvásidejében dolgoztam, nem passzoltam le senkinek többet emiatt. Az utolsó két nap nehéz volt, mert rengeteg dolgom volt még és nem is sikerült senkit ideszervezni hozzá, úgyhogy én próbáltam a laptopon haladni, ő meg szenvedett, én ingerült voltam, erőltettem a tévézést, de nem érdekelte, feszültek voltunk és rosszkedvűek, de egy szép csütörtöki napon csak elkészültem. Fekete bőrkötésbe csomagoltuk három év szorongását, lelkiismeret-furdalását, majd kemény munkáját.
Nagyon sokáig görgettem magam előtt ezt a dolgot, már gyártottam rá mindenféle ideológiát is, hogy miért nem csinálom már, futott a "nem akarok felnőni és befejezni a tanulmányaimat"-elmélet, egy ideig azon rágódtam, hogy biztos az apám felé érzett teljesítménykényszerem dacol önmagával; aztán arra is gondoltam, hogy valami miatt tudattalanul legátolom önnön kibontakozásom és előrehaladásom, na és aztán arra is gyanakodtam, hogy szimplán brutálisan lusta vagyok. Végül emellett az elmélet mellett cövekeltem le, de egyszercsak megelégeltem és erőre kaptam. Persze utólag már nem annyira jó érzés, mint amennyire rossz volt előtte, de azért elég büszke vagyok magamra. Hamarabb is megcsinálhattam volna, de nem csináltam. Most jött össze, istenem. Államvizsga júniusban lesz.
Három napot adtam magamnak a leadás után pihenni, pedig tervezgettem, hogy mi mindent fogok (nem)csinálni, ha egyszer leadom a szakdolgozatom, de nincs időm most megállni.
Lett ugyanis egy kisebb munkám. Ettől a héttől ugyanis én vagyok
ennek a honlapnak a szerkesztője. Nagyon izgi. Még nem tudom pontosan, mennyi időmet fogja elvenni és mennyire fogja beváltani a hozzá fűzött reményeimet, de nagyon bizakodó vagyok és borzasztóan testhezállónak érzem, hálás vagyok nagyon azoknak, akik rám gondoltak. Tegnap publikáltam
az első cikkem, ami nem azt mondom, hogy nem lehetett volna jobb is, de kezdetnek elégedett vagyok vele. Sok a munka, sok a terv, a koncepciót és az irányokat még tanulom, de úgy érzem, pont nekem való feladat. Az a baj, hogy (bár elég jól titkolom és a tűzhelyem jelenlegi állapota alapján pl. biztos nem hinnétek), de szeretek igényesen dolgozni és ha igazán jól akarom csinálni, akkor több idő kellene hozzá, mint amennyim van, de majd kitalálok valamit.
Aztán kiterveltem pár hónapja egy Könyveskuckó-bővülési-projektet, ez is zajlik, igaz sokkal kevesebb konkrétummal, mint amennyire rettentően szeretnénk, ha már elkészülnénk vele, de haladunk. Sokat kellene ezzel is foglalkoznunk, főleg írni, de Juditnak is, nekem is másé volt az elmúlt hetekben a prioritás. Szomorú vagyok kicsit és csalódott, mert áprilisra szerettem volna összehozni, de összezsúfolódtak nálunk az életek, és először éreztem azt a minap, hogy nem kétemberes fába vágtuk a fejszénket. Onnantól ráadásul, ha beindulna: már nem lehetne jegelni a témát, hanem pár naponta villantani kellene valamit, amit most hirtelen nem látok át, hogy hogyan férne bele az életünkbe.
Aztán jövő héttől tanulok franciát, mert a diplomához kell még egy nyelvvizsga. Heti kétszer lesz órám és remélem nem lesz sok házi feladatom, mert továbbra sem szeretném Bobót lepasszolni az én dolgaim miatt. Viszont végre valami, ami nem írással kapcsolatos.
Kéthetente járok pszichológushoz, ez kevésbé időben jelentős elfoglaltság, mint inkább belső munkában. Szeptember óta járok és rettenetesen élvezem. Kerülnek a helyükre a dolgok, először érzem azt életemben, hogy valóban rendben vagyok és bár van egy hatalmas és rettenetesen nehéz megoldásra váró feladat, előttem, mégis úgy érzem, hogy végre igazán magam vagyok.
Továbbá egy hónapja heti háromszor futunk a szomszédlánnyal (ezt is én találtam ki). Iszonyatosan élvezem (na, nem magát a futást) és bár a Rákospatak túlpartján fetrengő, söröző, dohányzó csapatokat még mindig irigykedve nézem és ezerszer szívesebben tartanék velük, mint hogy elkínlódjam magam a Fogarasi útig meg vissza, de utána hatalmas érzés ám és azért megéri. Ilyenkor dagad a mellünk Szandrával a büszkeségtől és mindig pacsizunk egy nagyot és képzeletben vállon veregetjük magunk, pláne, hogy e héttől még hasizmozunk is a végén levezetésképp. Szintén e héttől heti egy futást lecserélek egy edzőtermi órára (nagymamám szponzorálásával), mert azt sokkal jobban szeretem csinálni, csak anyagilag most egyáltalán nem fért bele havi egy kondibérlet. Nem nassolok három hete, nem iszom tejet, édesítővel iszom a kávém és a vacsorát különösen lájtosra veszem. Ennyit vagyok hajlandó tenni bomba alakom visszaszerzése érdekében. A hétfőre tervezett tetemes sörbevitelem mondjuk nem illik a képbe és a keddi futást is ki fogom hagyni, mert örülök ha túlélem az előre eltervezett alkoholmérgezést, de ennyi most jár nekem.
Végül, de nem utolsósorban: itt van a szegény kis megritkult, hevenyészett Bobó-blogom. Szeretnék ide is írogatni, de muszáj most a hangsúlyokat rangsorolnom és aszerint beosztani az időm.
Ami valahogy mindig a lista végére kerül az a háztartás-vezetés. Ne tudjátok meg, hogy néz ki a lakás és mióta nem főztem magunknak tisztességes ebédet. De ahogy a mondás tartja: Isten az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Az esetemben háztartásvezetés-beli hiányosságaimat kifinomult szervezőkészséggel kompenzálta az Úr,és szerencsére - mint az előző posztból kiderül -, valahogy azért mindig kerül kétfogásos ebéd az asztalra.
