2009. március 22., vasárnap

Bobóka születése

Ma egy hete ilyenkor már volt egy kétórás csecsemőnk, ennek apropóján megpróbálom röviden leírni az eseményeket, nem tudom, mennyi időm lesz, mert a főhős épp nem akar aludni, úgyhogy most apukája játszik vele kicsit, nem tudni meddig tart a csönd... Ma hétfő dél van, most fejezem be a sztorit... A vajúdás
Péntek este elmentünk vízilabda meccsre, ott lettem figyelmes rá, hogy addig szokatlan fájásaim vannak és ahogy elkezdtem nézni őket, nagyjából tízpercenként jöttek, majd mentek, még elég gyengén. Nagyon nem mertük elkiabálni, próbáltam nem odafigyelni rájuk. Éjjel 1 és 4 között tudtam aludni, utána viszont felébredtem és részben az izgalomtól, részben a fájdalmaktól, reggelig már nem is tudtam visszaaludni. Ráadásul reggel kijött az a bizonyos nyákdugó is, ettől még biztosabbnak tűnt a dolog, pedig még akár egy hét is eltelhet a távozása után, de én éreztem, hogy nincs már annyi időm. Felhívtam anyukámat, hogy lehet, hogy a mai nap lesz a nap, úgyhogy nem is késlekedett, kocsiba pattant, átjött. Felhívtuk a szülésznőt is, hogy jelezzünk. Fürödtem kádban, lementünk sétálni, ettem-ittam, próbáltam pihenni, de nem nagyon ment. 1 körül átmentünk anyukámékhoz, kicsit talán már sűrűsödtek a fájások, 7-8 percesre. Anyukáméknál újabb fürdő, immáron homeopátiás bogyókkal tarkítva, újabb kaja, újabb séta. A parkban odaszólt egy öregember, hogy "van itt a közelben egy kórház, menjenek be oda, mert úgy látom szülni fog..." (A fáknak támaszkodtam a fájásoknál, lehet, hogy ebből gondolta??)
Szülésznővel folyamatos kontaktban voltunk, végül abban maradtunk, hogy 5-kor találkozunk a szülőszobán. Ekkor kb másfél órája voltak ötperces fájásaim. Kicsit izgultam, de inkább örömömben, nagyjából nyugodt voltam. Csináltak egy ctg-t, megvizsgáltak. Méhszáj szűk egyujjnyi. (Az semmi.) Ctg szerint ezek még nem vajúdó fájások voltak, úgyhogy hazaküldtek. A szülésznő azt mondta, hogy szerinte annyira szeretnék már szülni, hogy beképzelem magamnak a fájdalmat, mert a ctg szerint ezeknek a méhösszehúzódásoknak nem kéne fájniuk... Borzasztóan kiborultam. Persze csalódott is voltam, hogy mégsem szülök, de főleg megalázva éreztem magam, hogy ilyen hülyének néz és kb elküld a francba, hogy húzzak haza és ne képzelődjek. Ha annyit mondott volna, hogy még nagyon az elején vagyunk és menjünk haza, várakozzunk, semmi bajom nem lett volna, de ez a duma kiborított. Hazajöttünk (szegény anyukám... :(( ide-oda vitt minket egész nap), végigzokogtam az estét és közben csak nem múltak a fájások. Teljesen elbizonytalanodtunk, hogy akkor mi is lesz az a pont, amikor már valóban azok a fájások lesznek és valóban menni kell. Késő este még egyszer beszéltünk a szülésznővel, azt mondta, ha nagyon nem tudok aludni, menjünk vissza a kórházba, hátha adnak valami görcsoldó-lazító injekciót. Éjjel 1 körül Győző megelégelte, hogy egyfolytában "fájok", úgyhogy hosszas dilemmázás után taxit hívtunk és ismét bementünk. Újabb ctg, közölték, hogy maradok, de injekciót nem kaptam. A vajúdóban szállásoltak el, ketten voltunk egy lánnyal, egy percet sem aludtam...Pláne, hogy kint több órán keresztül jóga-style-ban kiabálva szült valaki... A reggeli (értsd: hajnal 6-os) váltásnál két doki is megvizsgált, újabb ctg és közölték, hogy diagnózis: megindult szülés. Fel sem fogtam...Teljesen levert a víz, hogy két átalvatlan éjszaka után, hogy lesz erőm megszülni Botikát. A szülés 9-re hívták be a szülésznőmet, én meg Győzőt. Ő legalább aludt pár órát. Elfoglaltunk egy szülőszobát, nem azért mert várható volt, hogy mindjárt megszülök, hanem, hogy nyugiban, kettesben tudjunk vajúdni. Ekkor még elég lájtos volt a helyzet, rendszertelen fájások, kaptam valami infúziót, hogy erőre kapjak, ettem a homeós cuccokat, de nem nagyon haladt előre semmi. 1-re hívták be a dokimat, hogy burkot repesszen a dolgok meggyorsítására. Megtörtént (nem fájt különösebben), de a fájások se nem sűrűsödtek, se nem erősödtek. Ez nem azt jelenti, hogy nem fájt, majd' beszartam minden egyes összehúzódásnál, csak nem vitte előre a méhszáj kinyílását. Arra is kaptam infúziós oldatot. Mondták mikor hány ujjnál járunk és amikor X óra vajúdás után még mindig csak 3 ujjnál jártunk, bepánikoltam, hogy mikorra lesz ebből 10 ujj és hogy fogom addig bírni. Erre kiderült, hogy nem 10 ujj a cél, hanem 10 cm, ami csak 5 ujj!!! Nem mindegy... :)) Ennél jobb hírt nem is mondhattak volna!! Szóval a burokrepesztés sem használt, úgyhogy 2-kor megkezdték az oxytocint adagolni. Na, ez megtette a hatását. Erősödtek is (szubjektíve és objektíve egyaránt), sűrűsödtek is. Fél 4 körül bejött anyukám is, közölte, hogy na, akkor most összeszedjük magunkat, nem szarakodunk és két óra múlva a kezembe foghatom a gyerekem. :) Ez a szakasza volt nekem a legnehezebb az egész szülésnek, borzasztóan fáradt voltam és minden fájásnál úgy éreztem, szétszakad az egész testem. Ekkor ráadásul már guggolnom, térdelnem, labdára görnyednem kellett felváltva. Járkálni nem lehetett, mert a ctg az elejétől kezdve folyamatosan a hasamon volt. Szóval ez a rész valami rettentes volt. Éreztem, hogy nagyon hasznos, amit csinálunk, éreztem, hogy elindult lefele a gyerek és nincs már messze a vége, de iszonyúan fájt mindenem. Győző fantasztikus volt, minden fájásnál rohant és nyújtotta a kezét, az az egy segített, hogy azt szoríthattam tiszta erőből. Nem tudom, mi a fiziológiás magyarázata, de valamit szorítanom kellett. Anyukám a háttérből mondott nekem vezényszavakat, azt mondja, amit bárki más (szülésznő, orvos) mondott, nem jutott el a tudatomig. Ha ő szólt hozzám, azt meghallottam és csináltam, amit mondott. Állítólag nálam is fellépett az ilyenkor szokásos módosult tudatállapot, esetemben gondolom a majd' 48 órás ébrenlét és vajúdás sem segített. Folyton azt kérdezgettem, hogy még mennyi ideig tart és hány fájást kell kibírnom. Tudnom kellett, mennyit tartalékoljak, mert leírhatatlanul fáradt voltam. Nos tehát, az ágy mellett a földön töltött 1-2 óra horror után, egyszer csak jött a megváltás: méhszáj eltűnt, fel kéne kászálódnom a szülőszékre és megpróbálnom nyomni. A doki is bejött (előtte nagyon keveset volt benn) és elkezdődött a kitolás. A légzéstechnikát nem igazán sikerült profi szinten megvalósítanom, pedig isten látja lelkem, nagyon összpontosítottam és semmit az életben még nem akartam ennyire, mint a kicsifiamnak segíteni azzal, hogy gyorsan kinyomom, hogy minél kevesebbet legyen a szülőcsatornában szegény. Mindenki velem együtt nyomta a lélegzést, de a levegőbenntartás, a hasprés és a levegőcsere nem igazán ment, anyukám szerint az utolsó pár tolófájásra sikerült ráéreznem. Először ugyebár kibújt a feje, anyukám megnézte, állítólag arccal lefele lógott ki belőlem a kis csúcsos feje és tök lila volt szegény. Utána nagyon gyorsan ki kellett jönnie a többi részének is. Ennél a résznél úgy láttam, mindenki kőkeményen dolgozott, doki is, szülésznő is, én is. Szülésznő húzta, doki nyomta, én toltam. És egyszer csak kizuttyant belőlem valami és rámtették őt!!!! Hihetetlen megkönnyebülés volt, elmondani nem tudom milyen jó érzés volt. A hasamon feküdt a kis síró, véres, nyálkás, csúcsosfejű kisfiam és ennél fantasztikusabbat még soha nem éreztem! Csak sírtam és fogtam őt, miközben Győzi ott ült mellettünk. Jajj nekem, de jó volt!!! Emlékszem megkérdeztem, hogy tényleg fiú-e? A hasán feküdt és kíváncsi voltam, úgyhogy a szülésznő megfordította és megnyugtatott :) A méhlepény egyetlen tolófájásra kijött, nyomni nem is kellett, megnéztem: hatalmas volt és undorító :) Aztán elvették Bobókát, köldökzsinórt elvágták, elvitték rendbe tenni. Folyton azt kérdezgettem, hogy minden rendben van-e vele. Utána odaadták apukájának, aki odaült mellénk miközben engem is rendbetett a doki. Íme ő: Erdélyi Botond, született 2009. 03. 15. 17.40-kor, 3900 gramm és 56 cm.
Utána kicsit hármasban hagytak minket, iszonyú boldog voltam, bár ezt inkább csak utólag mondom. Akkor szerintem a fáradtság és a megkönnyebbülés uralkodott rajtam. Nagyon büszke voltam magunkra!! Sikerült egészségesen világra hoznom a féltve őrzött kicsi kincsünket, akit a pocakomban óvtunk és szeretgettünk kilenc hónapig!! Győző rengeteget segített nekem lelkileg, nem csak a szülőszobán, hanem végig a két nap alatt, fantasztikusan jófej volt!!! Boldog vagyok, hogy itt tartunk!! Nem tudom ő hogyan élte meg az egészet, de ő is nagyon keményen dolgozott és este mikor ő már otthon volt, olyan fáradt volt szegénynek a hangja a telefonban mint még soha. Majd' megszakadt érte a szívem! Anyukám jelenléte is lelket öntött belém és ezt hiszem erőt is adott, jó, hogy bejött! Őt is nagyon sajnáltam szegényt, ide-oda rángattuk előző nap, vasárnap pedig szinte végig ott volt a kórházban. Sikerült, megcsináltuk, minden kínt megért, és azóta is imádjuk, napról napra egyre jobban őt is, egymást is!! A Szent Imre kórházban töltött napjaink Vasárnap este 8 körül mentünk át a gyermekágyas osztályra. Bobókát leadtuk a csecsemősöknek, engem pedig bekísértek a szobámba, ahol egy lány volt rajtam kívül. Győzi segített elrendezni a cuccaimat, a szülésznő felfektetett az ágyra, majd kicsit magamra maradtam. Nagyon gyenge voltam és iszonyúan fájt mindenem, alig tudtam mozogni. Győzi elment kaját szerezni, mert erről megfeledkeztünk és éhen döglöttünk mindketten. A kórház közelében nem volt semmi nyitva, úgyhogy szegénynek a Móriczig kellett mennie. Elég sokára jött vissza, de hozott három (!!) zacskónyi kaját és még egy újságra is futotta az eszéből, kár, hogy hozzá sem tudtam nyúlni azóta sem, de mindenesetre nagyon megható volt. Kivonszoltam magam valahogy az ajtóig, ettünk egy-egy pizzaszeletet, kicsit beszélgettünk, utána bekísért, mert nem bírtam volna egyedül a zacsikat. Ismét egy búcsú. Hulla volt ő is, én is. Szomorú voltam, hogy elmegy. Jutott még aznapra egy kaland nekem: szülésznő kiadta, hogy muszáj lenne még aznap pisilnem. Én meg mindenáron le akartam fürdeni, a szülőszobán még szédültem, ott nem mertem bevállalni, de nem akartam így lefeküdni, kicsit rendbe akartam tenni magam. Elmentem zuhizni, nagynehezen pisilni is sikerült, de mire addig eljutottam, éreztem, hogy minden erő kiszállt belőlem és mindjárt elájulok, Épphogy sikerült kivernem a fürdő ajtaját és jeleznem a szobatársnőmnek, hogy szóljon valakinek. Pont ott volt egy nővérke, aki berobbant a fürdőbe, rálökött a wc-re, elkezdte lefele nyomni a fejem és rámirányította a hidegvizet, közben meg leszúrt, hogy minek járkálok pár órával szülés utána. Utána bevágott az ágyba és rámförmedt, hogy ne merjek felkelni. Na, mindegy, nagyjából tisztából végre vízszintesebn voltam! Leesett a fejem a fáradtságtól, de alig bírtam elaludni. Kavarogtak bennem a gondolatok, érzések, közben fájt mindenem. Hihetetlen volt, hogy pár szobával arrébb ott van az én fiam!!! Nem fogtam még fel a történteket. Néhányat még telefonáltam, de alapvetően K.O. voltam. Természetesen nem tudtam végigaludni az éjszakát, kényelmetlen volt az ágy, alig bírtam moccanni a sebeimtől, a szobatársnőm bébije is sírdogált, szóval néhány órát sikerült csak aludni, majd hétfő reggel (értsd: fél 6-kor) betolták Bobókát!! Nem emlékszem már az események sorrendjére, de innentől kezdve szerda délig szinte egyfolytában szoptattam. Legalábbis úgy tűnt. Állandó mellretevést javasoltak, hogy beinduljon a tej. Tök kész voltam ettől. Az első éjszakánk rettenetes volt. De tényleg: rettenetes!! Sírt, hisztizett megállás nélkül, fogalmam sem volt, mit kezdjek szegénnyel. Nem is tudom, aludtam-e...Ekkora lett még egy szobatársnőnk, ők békésen aludtak, én meg ott kínlódtam az üvöltő gyerekemmel és ötletem sem volt, mit csináljak. Próbáltak segíteni ők is, de nem nagyon segített semmi. A másik két éjszaka szerencsére sokkal jobb volt. A látogatók fogadása volt még nagyon nehéz, mert kiszámíthatatlan volt, hogy mikor jönnek, mi épp mit csinálunk és különben is hullafáradt voltam, ülni nem tudtam, úgyhogy akármennyire is örültem, hogy látom a családom, nagyon fárasztó volt. De azért dagadt a mellem a büszkeségtől, amikor kitoltam őt az ablak elé! :) Győzi jött persze mindennap, kedden tök hamar elküldtem szegényt, mert hiába hiányzott rettenetesen, nem tudtam egyszerűen kinn ülni, muszáj volt lefeküdnöm. Azóta is furdal a lelkiismeret! Kedden elkezdtem zizegni, hogy vajon másnap hazaengednek-e, semmi jele nem volt sárgaságnak, úgyhogy nagyon reménykedtem! Az ágyon borzasztó volt feküdni, ülni, Győzi borzasztóan hiányzott, megviselt az állandó nyüzsgés, nyugit akartam és otthon lenni végre a szerelmemmel és a fiunkkal!! Szerda délelőtt megjött az ítélet: mehetünk!!! Mindkét szobatársam már dél körül elment, értünk csak három körül jöttek, nagyon el voltam szontyolodva. Még benézett a szülésznő is, megérkezett anyukám, majd Győzi is. Korábban úgy képzeltem, hogy egy csecsemő elszunnyad az autósülésben és nyálcsorgatósan alszik a hazafele úton. Hát, ez nem így történt (hiába: Bobóka mindig is nonkonform volt). Végig üvöltött a kocsiban. :)
Hazaértünk, felcuccoltunk, megérkeztünk, azóta pedig itthon vagyunk, ismerkedünk, szokjuk egymást és boldogok vagyunk. A kórházi napok azért annak ellenére, hogy mennyire kaotikusak voltak, sokat számítottak. Nem bánom, hogy három napot benn kellett lennem. Megnyugtató volt, hogy naponta ránknéztek szakemberek, a szobatársnőimtől rengeteget kérdeztem, jófejek voltak nagyon, jó volt őket hallgatni (úgy intézik a kórházban, hogy lehetőleg vegyesen legyenek első gyerekesek és többedszer szülők), Győzinek is jól esett szerintem a kis pihi, no meg a tejfakasztó buli. Ráadásul tökjó volt, hogy csupa kismama vesz körül, mindenki ugyanolyan helyzetben van, mindenki babával, lehetett hallani érdekes sztorikat, figyelni a jövés-menést, a dokikat, szülésznőket, láttam egy 5300 grammal született babát....szóval bírtam, hogy ennyi nő egy helyen, gátlások nélkül, őszintén, a legintimebb helyzetekben. Tényleg jó visszaemlékeznem rá!

6 megjegyzés:

  1. azt elfelejtette mondani az én kicsi lányom,hogy amikor meglátta Botondot,mosolyogva boldogan ránézett és elsuttogta első mondatát:milyen csúnya.egy perc múlva a következőt:milyen gyönyörűű!háát,ő egy elfogulatlan,teljesen reálisan látó édesanya

    VálaszTörlés
  2. Na, anyukám is megtanult kommentet írni.. :)))
    Szándékosan nem mondtam, mert nem akartam magyarázkodni, hogy csak az aktuális állapotára értettem: lila csúcsos fej...de tudtam, hogy pár perc és megszépül!!!!! :)

    VálaszTörlés
  3. Jeee!Megcsináltátok! Mindannyian tudtuk, hogy benned volt! (: Edit

    VálaszTörlés
  4. Annyira csodállak és felnézek Rád, hogy ezt igy végigcsináltad! Hihetetlen számomra teljesen, hogy egyel több ember van a földön a Te testedből származóan, és azért, mert Te világra hoztad! Nagyon erős nő vagy és mostmár számomra teljesen világos, hogy bármire képes vagy!!! :-)) Kitartást és sok erőt Nektek mindannyiótoknak a kezdeti nehéz időszakra és az azt követő 80 évre!!:-)
    Isten hozott pici Botond!!!! Legyen kevésbé küzdelmes az Életed, mint a születésed volt! Áldjon meg az Isten Téged minden jóval egész életedre!

    VálaszTörlés
  5. Ki írta ezt az utolsót ?? P.szia néni?

    VálaszTörlés
  6. Egen
    csak efelejtette aláíni

    VálaszTörlés

Mit szólsz?