Kígyót melengetünk?

Tegnap délután ketten voltunk itthon a kislegénnyel. Elindítottam a számítógépen néhány számot, amiktől tökjó kedvem lett. Bobó a székében kérődzött az uzsonnája után én meg elkezdtem neki táncikálni és énekelni. Ő meg csak bámult engem lenyűgözve és villogtatta a lebilincselő Disney-mosolyát.

És akkor eszembe jutott. Lesz idő, amikor nemhogy mosolyogni nem fog, ha éneklek és táncolok neki, hanem ordítva, káromkodva fog rám rivallni, hogy azonnal hagyjam abba, gázos és égő vagyok. Különös tekintettel arra az esetre, ha mindezt publikus helyen, pl. autóban teszem majd. Le fog bukni az ülés alá, hogy senki ne lássa, mennyire ciki anyja van. Szidni fogja a zenét, amit szeretek; a ruhákat amiket hordok; nem fog nevetni a vicceimen; egyértelmű, ugye, hogy inkább megy majd gyalog iskolába, csak engem meg ne lássanak a haverok; lehető legkevesebb időt akarja majd velünk tölteni és minél előbb le akar lépni itthonról, hogy összebútorozzon nyilván a legundorítóbb, legbüdösebb, leglinkebb, legrenitensebb, legtöbb piercinggel rendelkező haverjával, a Tripperes Tomival, akinek az anyja börtönben van késelésért, az apja pedig szökésben gyermekmolesztálásért. Dohányozni, piálni és drogozni fog, a lába büdös és gombás lesz, a bőre pattanásos, a tüdeje- amit oly sok éven át saját testemmel óvok a füsttől - fekete. Körme piszkos és töredezett, haja zsíros, rendezetlen és hosszú. Fülbevaló lesz a fülében, a nyelvében piercing. Azért én továbbra is gyűjtögetem neki az emlékeket, írom a blogot, meg a babanaplót, terhesnaplót, csinálom a millió fényképet, holott tudom, hogy valószínű én leszek az egyetlen (talán Győző is, de ő is csak majd az igazán ráérős nyugdíjas éveiben), akit mindez érdekelni fog. Bobó - akit feltételezem akkor már valami komolyabb néven kell szólítanunk, ami csak remélem, hogy aranyosabb lesz pl. a Ganajtúrónál vagy Csipánál - pont le fogja szarni ezt a sok mindent, a fényképek (töredékét) is maximum majd a barátnői fogják megnézni. Addig is, míg mindez bekövetkezik, igyekszünk őt a legnagyobb szeretettel körbevenni és tőlünk telhető legtöbbett megtenni, hogy hátha talán mégis tisztességes kamasz lesz belőle, aki büszke lesz ránk és némi tisztelettel is adózik majd nekünk és nem úgy fog emlegetni minket a haveroknak, hogy a Vén F*sz meg a S*ggfej anyám. Három kamasz öcsém van, akiket volt szerencsém látni felnőni, nekik ezúton is hála, mert nélkülük kevesebb példával tudtam volna illusztrálni a jövőképemet. Szerencséjükre még él bennünk az ártatlan gyerekkoruk emléke, így mindennél jobban szeretjük a hálátlan fejüket.

A kis majdani Ganajtúró pedig egyelőre marad az én Icipici Botibabám, aki remélem visszaalszik, különben nehéz nap elé nézünk.