Hátamon a púpom...

Az elmúlt másfél év kevéssé szólt az én, a mi lelkünkről, mint a Botond körüli dolgokról, ami persze szerintem így természetes. Feltűnt viszont, hogy ahogy Botond egyre nő, a fókusz egyre inkább kerül vissza rám, ránk. A születése óta egy ideig ugye valahogy nagyon összefonódva létezett az én meg az ő lelke, nem igazán törődtem a határokkal, illetve a lelkem Botondmentes övezetével, ami pedig az életem 25 évét tartalmazza, amiben neki nincs része, a múltam és a belém vésődött emlékek, amiket őrzök, dédelgetek, cipelek. Közben zajlanak a mindennapok, a sok teendő, a sok öröm és a soha át nem élt, hatalmas boldogság, amit az ő kis lénye hoz nap, mint nap az életünkbe. Viszont ahogy egyre önállóbb, egyre inkább terelődnek vissza a gondolataim magamra is. Visszanéztem és ez bizony a blogban is tükröződik, egyre több az engem és nem Botondot érintő bejegyzés, akit ez zavar, attól elnézést kérek, de sok a dolgom magammal és bár a javát nem ide öntöm, de néha muszáj lesz. Ezzel a terebélyes bevezetéssel át is térek a mai témámra.

Nevezetesen, hogy a nemrég kiderült nyak-és hátproblémáim kapcsán elgondolkodtam. Mindig is a hátam volt az a testrészem, ahol a feszültség lecsapódott, amint kicsit feszültebb vagyok, egyből az egész hátam görcsbe áll, fáj, van egy gócpont, amit csak Bálint öcsém képes megtalálni és megmasszírozni, oda összpontosul ilyenkor minden fájdalmam.

Ha szimbolikusan gondolom végig, hogy mit üzen most a testem (nyaki és háti deformitások), arra kell rájönnöm, hogy egyszerűen nem bírja a rápakolt terheimmel tartani a lépést. Nem arról van szó, hogy embertelen és egyedülálló problémáim lennének, de valahogy nem bírom őket a megfelelő helyen lerakni, hanem cipelem őket, egyiket a másikra teszem, ritkán teszek köztük rendet, nem leltározok és dobom ki a francba a lejárt termékeket, hanem őrzöm, cipelem tovább őket, csak tudnám minek. Nehezen tudok dolgokat elengedni, nehezen tudok túllépni, felejteni. Ami kedves, szép emlék, az azért fáj, mert elmúlt. Jelenleg a legfőbb gondjaim ebből származnak egyébként. Képtelen vagyok alkalmazkodni a veszteségekhez, egyszervolt jajdejó dolgok elmúlásához. Szeretném, vágyom, remélem bizonyos dolgok újraátélését. Elmondhatatlan sok ilyen álmom van. Legalább ott működik a vágyteljesítés. A nyomasztó, rossz emlékeimen is sokat merengek, sokat kesergek magamban (főleg régebben), de legalább ennek megvan az a hozadéka, hogy sok mindent értek meg az idők során, tisztulnak a családi képeim, száll fel a köd a szememről. Ez persze nem mindig jó, sőt, néha újabb problémákat generálok ezáltal magamnak, de mindenképpen haladok. A jeleneben is sok olyan történik, ami sok nekem. Nem minden megy úgy, ahogy szeretném, a tétek viszont  emelkedtek: van egy gyerekem. Minden ami velem történik, minden döntésem, minden hülyeségem, minden szavam kihat az ő egész  életére. Hiszem, hogy nagyon-nagyon meghatározó, hogy mi történik mostanában (is) vele. Tönkretehetem vagy széppé és kerekké tehetem az életét. A legsúlyosabb felelősség ez. Én hoztam világra, muszáj komolyan vennem ezt, életem végéig felelnem kell az ő lelkéért is. Így tehát hatványozottan számít, hogy én hogy vagyok, milyen vagyok, mit csinálok, hogyan élek. Tartom tehát magam, telnek-múlnak a napok, ellátom a gyerekem, magam, a háztartást (utóbbit csak nagyjából :) ), de közben én szétfeszülök bizonyos dolgoktól. Magamban tartok mostanában sok mindent, ülök rajtuk, vagy inkább alattuk, kitartok, nézek előre, teszem a dolgom, de érzem és tudom, hogy most muszáj megoldást találnom bizonyos dolgokra, mert nem bírom tovább a jelen helyzetem.

Hosszas tépelődés után tegnapelőtt újra felvettem a kapcsolatom a pszichológusommal, akihez régen több éven át jártam, több körben. Nagyon jól ért engem, összhangban vagyunk egymással, szerintem egy zseniális nő, nekem mindig nagyon sokat segített. Úgy döntöttem, az ő segítségét kérem a leltározásban. Ma voltam először nála, fantasztikus jó dolog, én imádok hozzá járni, nagyon sok dolog letisztul ilyenkor, sok összefüggésre derül fény, rengeteg tanulsága van. Persze kőkemény meló lesz ez nekem és nyilván a közvetlen környezetemre is hatással lesz, de nem bánom, mert úgy gondolom most erre van szükség az egészséges lelki fejlődésünkhöz. Anyagilag is egy elég nagy vállalás, de biztos vagyok benne, hogy kevesebb ennél fontosabb dologra lehetne költeni ezt a pénzt.

Először az egyes púpjaimat is le akartam jegyezni ide, de ez most kimarad, helyette -annak, aki átverekedte magát az érdektelen szövegelésemen - marad a Laár András videó, illetve az ígéret -azoknak, akiket én nem érdeklek, csak Botibaba-, hogy hamarosan lesz szó róla is.