Zene és szöveg

Galla Miklós azt mondta egy interjúban, hogy ritkán sír. Ha mégis, akkor pl. olyankor teszi ezt, ha olyan számára kedves zene szólal meg valahol, amire véletlenül sem számított. Ezzel én is pont így vagyok. Kivéve, hogy gyanítom, én gyakrabban fakadok könnyekre, mint ő. De rettentően mellbe tud vágni, ha meghallok egy nekem valamiért fontos dalt, olyankor amikor egyáltalán nem várom, régóta eszembe sem jutott és mégis ilyenkor azt érzem, hogy abban a pillanatban csakis az az egy szám szólalhatott meg. Ilyenkor a lélegzetem is elakad, aztán pedig csak peregnek a könnyeim. Mint például ma. Fiúk sétáltak, én főztem, tekergettem a rádiót és morogtam, hogy milyen béna a két új adó, sehol semmi jó zene, így a jólbevált Juventus-nál maradtam és megszólalt ez, majdnem leállt a szívem. Ez a dal egy nagyon régi nagyon nagy kedvencem. Nem játszották szarrá a rádiók, régebben úgy kellett levadásznom, hogy ki az előadó és megszereznem valahonnan. Nem tudom miért szeretem ennyire, a szövegét mintha én írtam volna, a dallamot mintha nekem találták volna ki, a hangulata olyan, mint én magam. A szövege banális, nekem mégis valahogy más, mint a többi hasonló szám. Nem tudom kiről szól az életemben, mégis tudom, hogy igaz minden szava; nem fűződik hozzá konkrét emlékem, mégis nosztalgikus; nem is igazán szomorú, mégis folyton elszorul a torkom éneklés közben.