Az élet nagy körforgása?

Valamelyik nap azt nyilatkozta a Németh Kristóf egy riportban, hogy ő akkor vált igazán felnőtté, amikor megszületett a gyereke és elveszítette egy szerettét. Ezt a két érzést meg kell ahhoz tapasztalni, hogy tényleg felnőjünk. Vagyis az egyik legboldogabb és az egyik legszomorúbb esemény bekövetkezte után. Azóta ezen pörög az agyam, hogy mennyire így van ez. Nekem még mindenkim él, mind a négy nagyszülőm, dédszüleim közül is ötöt ismertem, nem veszítettem el barátomat és tulajdonképpen a környezetemben sem senkit. Freddie halála volt '91-ben az első veszteségem és hálistennek azóta sem ért nagyobb. Megérintett már néhányszor a szele, mert azért a nagyszüleimet érték kisebb-nagyobb bajok az évek során és mindig rettegtem, hogy csak ne most, ne még, épüljön fel, könyörgöm, stb. Mindig is arra gondoltam, hogy ha nekem egyszer meghal valakim, akkor én abba belerokkanok, a Lipóton kötök ki és soha többé nem tudok talpraállni. Nagyon sokat filóztam ezen és mindig arra jutottam, hogy nem fogom tudni feldolgozni. Aztán megszületett Botond és ez is megváltozott. Hihetetlen, hogy mi mindenre hatással van, ha egy embernek gyereke születik. Most már úgy gondolom, hogy iszonyatosan fog fájni és kicsit bele fogok halni én is - mert nagyon kötődöm mindenkimhez és továbbra is könyörögnék, ha valamelyiküknek baja lenne-, de tudom, hogy nem a Lipóton fogok kikötni (és nem csak mert bezárt), maximum a Győzim vállán, és talpra fogok állni. Nagyon furcsa ez, hogy már nem csak felfele van családom, hanem lefele is, és egyre inkább ebben az irányban gondolkozom és ez olyan jó! Olyan jó, mert így már megvan a magunk biztonsága és nem a családomban kell ezt többé keresnem, hanem itthon. És tényleg igaza van a Kertészgézának, mert tudom, érzem, (feltételezem), hogy akkor leszek igazán felnőtt, amikor megkapom ezt a pofont is az élettől (amitől eddig szerencsére megkímélt) és megtanulok valóban a magam lábán megállni. Reménykedem, hogy a lehető legkésőbb kerül erre sor és hogy a nagymamám kikerül a kórházból és kiderül, hogy mégsem rosszindulatú az a daganat, amit kioperáltak belőle; hogy a nyolcvanhatéves nagypapám pészmékeres szíve még sokáig bírja a három szívszaggató emeletet; hogy a "fittebb nagyszüleim" is sokáig azok maradnak és a nagypapám lassan tényleg abbahagyja a bábozást, mert már így is ezer sebből vérzenek az ízületei; a nagymamám pedig rendesen eljár az orvoshoz, mert valami az ő szívével sem stimmel, de nem foglalkozik vele; apukám is abbahagyhatná a dohányzást; anyukámról meg nem is írok semmit, mert ő aztán tényleg nagyon fiatal és örökké fog élni, mert kell nekünk, hogy így legyen (arra is feleskettem, hogy mindig befesteti a haját és soha nem kell szembesülnöm azzal, hogy őszül). Na, nem ilyen sötét a kedvem ám, csak elgondolkodtam ezen a kertészgézás mondaton és leírtam.