Délutáni Blues

Egész nap mindenféle vendégek jártak nálunk, Bobó átaludta az éjszakát és egész nap iszonyú jófej volt, rengeteget mosolygott, nem nyűgösködött. Egy ideje mindenki elment, ketten vagyunk itthon. Nemrég uzsonnázott a kisded, most pedig játszik a szőnyegén, majd' szétesik, a számítógépen szól az új kedvencem a Way Beyond a Morcheebától és én olyan, de olyan elérzékenyült hangulatban vagyok. Ez mindig ilyenkor rám, a délutáni kettesben töltött játékidőben és nem tudom miért van. Ez a Bobó leghosszabban-legkevésbé nyűgösen-legjobbfejebben végigjátszott időszaka, 6 körül pedig, mikorra már elfárad, le szoktuk vinni egy esti sétára, ami a kedvencem (pláne ha Győzi vagy a szomszédlány és az ő Kingababája is velünk jönnek). Szóval ez a sírós-pityogós hangulatom....van benne vágyakozás a Győzim után, hogy de jó lenne, ha ő is itt lehetne és láthatná azt az édes kis mozdulatot vagy mosolygást, amit én (tuuuudom, hogy sokat van vele és lát sok mindent, de pont arról a mosolyról és pont arról a mozdulatról lemarad és nem tudok vele összekacsintani, hogy de édes a migyerekünk), van benne szerelem a Botibabám iránt, van benne valami fájdalmas boldogság, hogy ezt a tökéletes gyereket kaptuk a sorstól, van benne egy csomó minden, amit szeretnék kibogozni, van benne egy kis önsajnálat is, hogy egyedül kell le-és felcipelnem a babakocsit, egyedül kell levezényelnem a fürdetést, mindent előre kézközelbe készíteni, stb, de inkább csak lefekszem mellé a földre ilyenkor és bámulom, játszom vele, tanítgatom a fogásokat, hallgatom a zenét, duruzsolok neki és feltöltődöm a mosolyával meg a babaillatával!