A befutó

Tegnap végre megérkezett. Évek óta vártam rá, sokat vitatkoztunk rajta, kell-e vagy nem, én nagyon régóta nagyon szerettem volna. Győző mindig ellene volt: nincs rá szükségünk, nincs pénzünk sem megvenni, sem fenntartani. Én meg csak kapálóztam, hogy de igenis szükségünk van rá, mert borzasztó, hogy nem tudunk nélküle egyet gondolni és leruccanni a Velencei-tóhoz vagy elmenni nagybevásárolni és mindig a sarki CBA-ból kell ölben hazahordani a sok mindent vagy nyaralni is csak akkor tudunk, ha jön még valaki, akinek van. Szóval én úgy éreztem, hogy rengeteg lemondás nélküle az élet.

Végül a jó (én) csak elnyerte jutalmát, mert azzal még ő sem vitatkozhatott, hogy egy kisbabával már valóban nélkülözhetetlen kellék. Eredetileg már akkorra meg kellett volna lennie, mire Bobeszka megszületik, de nem így alakult (tanulság: soha ne üzletelj haverral), úgyhogy még mindig várnunk kellett, meg törni a fejünket, számolgatni a kis pénzeinket. Én már nagyon türelmetlen voltam, meg paráztam, hogy nyakunkon a nyár, nem bírunk moccanni, le kell fújni a nyaralós terveinket, stb. De szerencsére elég gyorsan, elég jót talált az én Győzim és tegnap begördült vele a ház elé. Nem egy Qashqai amit én szerettem volna vagy egy Hammer, amit Győzi, de a miénk: a Fábiánk.