2009. június 18., csütörtök

Hol járunk, Vágó Úr?

Tegnap múlt egy éve, hogy ideköltöztünk és Bobó picinyke élete is tegnap egy éve kezdődött, de mi még hat hétig nem tudtunk ám róla, hogy ő már utat tört magának és szép lassan fejlődésnek indult a pocakomban. A költözés és a gyerekvállalás persze összefügg, talán ezért is ünnepeltünk aznap. :)
Szóval ezelőtt egy belvárosi kis lukban laktunk, amit amikor 2001-ben megvettünk még tágas és világos party-lakásnak láttam és eszerint is éltem benne a gondtalan egyetemisták felelőtlen életét, megfordult nálam néhány lakótárs (akik közül csak az Ann-t szerettem, de vele már régesrég nem beszélünk, amit nagyon sajnálok és pár hete újra nyitottam felé egy kaput, de ő jól becsapta megint), aztán megismertem Győzit és egyszercsak ő lett a lakótársam, megint egy pasival laktam. :) A kis leánylakásom kezdett családi fészekké átalakulni, csak éppen rá kellett volna költeni sokszázezret, de én már sajnáltam volna, mert tudtam, hogy el akarom adni. Kezdett leamortizálódni a lakás és így kezdtük meggyűlölni: pici volt, sötét, dohos, vizes, ázott a fürdő, penészedett a wc, kutyaszaros volt a környék, a ház tele volt elmebeteg és/vagy alkoholistákkal, az asztmám csak romlott, szóval kikívánkoztunk már nagyon belőle. Tavaly év elején azonban kiscsaládom jóváhagyásával belevágtunk a lakásprojektbe. Igen ám, de nagyobb-jobb lakáshoz szükség volt sok-sok pénzre. A családom fantasztikusan jófej és önfeláldozó módon összekaparta amije van, mindenki erőn felül teljesített, hitelekbe verte magát, mi is megkezdtünk egyet (de szerencsére csak ötéveset) és nekiindult a lakáskeresés. Kislakást szerencsére gyorsan elpasszolta az ingatlanosok gyöngye-haverunk, de új még nem volt. Hoppá! Nagyszüleim kertvárosban laknak, oda nem akartunk cuccolni, úgyhogy betelepültünk Győzi nagymamájának picike vendégszobájába, de még mindig ez volt a legjobb megoldás. Három hónapot húztunk itt le végül, mert bár elég hamar rátaláltunk erre a zuglói lakásra, de a hitelek, ügyintézések, egyezkedések, családi alkudozások, stb (megközelítőleg húsz alakalommal hittem, hogy nem tudjuk végigvinni és elbukunk mindent, és ugyanennyiszer hittem, hogy idegösszeroppanást kapok), miatt csak június 17.-én vehettük birtokba az immáron sárgára festett falú (csak ennyit kellett hozzányúlni) újlakásunkat. Valamikor a Győzinagyinál tölött kempingezés alatt furakodott be a fejünkbe az elhatározás, hogy mi bizony adunk egy esélyt a gólyáknak. Még korábban készítettünk egy tervet: 2008-ban: elcseréljük a lakást (sikerült), én lediplomázom (nem sikerült, szakdogát ősszel írom meg, most már tényleg, komolyan, esküszöm!!!), Győző visszafizet egy kölcsönt (sikerült). 2009-ben: csinálunk egy gyereket (sikerült, csak egy évvel korábban, hiába..az élet utat tör magának, ki hitte, hogy egy hónap alatt összejön...?! ) és összeházasodunk (nem sikerült. Ismét. Én már vissza is vontam a hároméve Korfun Győzinek kimondott "Igen"-emet, mert ennyi idő alatt szerintem már elévül és ragaszkodom hozzá, hogy egyszer -ha majd tényleg el is vesz feleségül-, újra kérje meg a kezem. ) Szóval a mi nagy kétéves tervünk részben sikerült, részben előbb valósult meg (ld. Bobóka), részben csúszik (diplomám). Itt tartunk most: Van egy zsír lakásunk (igaz, hogy a teteje majdnem összeroppan a hitelektől, de még tartjuk magunkat). Megszületett a világ legfantasztikusabb kisfickója, aki a miénk és akiért érdemes küzdenünk. Most már két pasival élek együtt. :) Van egy hitelünk, ami négy év múlva jár le és amit a Bobó után kapott pénzeimből (egyelőre) épphogy fizetni tudok. Győzinek van egy kávézója (na, jó, csak a fele az övé :) ), amiből élünk. A héten lesz egy autónk (külön bejegyzést érdemel). És vagyunk egymásnak mi. Miegymás.

3 megjegyzés:

Mit szólsz?