Wind Of Change

, Nem lesz rövid.....

Jópár éve egy TF-bulin egy hatalmas gesztenyafa alatt zokogtam Zsoltika barátom vállán. És közben ez a dal szólt. Szerettem részegen kiborulni és átadni magam a sírásnak. Szerettem részegen hatalmasakat beszélgetni, szívet-lelket feltárni, olyat is kikotyogni, amit egyébként nem mondtam volna el. Szerettem részegen a barátaimat hallgatni és addig beszélgetni valami lépcsőn vagy az utca kövén üldögélve, amíg ránk nem hajnalodott. Ezek az átbeszélgetett éjszakák borzalmasan hiányoznak. Most részeg ugyan nem vagyok, de kiönteni valóm van.

Nem tudom miért, de ez a szám nekem azóta is a nagyszüleimről szól. Megint inkább a hangulata, mint a szövege miatt. Gyönyörű! Sokszor elkapcsoltam, ha szólt a rádióban, mert amint meghallom, potyognak a könnyeim, összeszorul a gyomrom és fáj a múlt, fáj a múlandóság, fáj a nagyszüleim sorsa, az öregedésük. Fáj a gondolat, hogy nem lesznek mindig itt velem, hogy egyszer el kell engednünk egymás kezét, hogy egyszer majd hiába hívom őket, ha velem valami történik, nem tudom elmondani nekik. Fáj, hogy így alakult az életük, pláne az utolsó kilenc év, fáj, hogy a sors ilyen nehéz próbák elé állította őket, fáj, hogy a nagybátyám miatt rengeteget szenvedtek, fáj, hogy apukám nehezen dolgozza fel az őket ért csapásokat, fáj, hogy nagypapámnak végig kellett nézni, amint nagymamám magatehetetlenné és kiszolgáltatottá válik, fáj, hogy végig kellett csinálniuk az elmúlt kilenc évet. A szerelmük a mai napig tart és ez hihetetlen. Novemberben lesz az 50 éves házassági évfordulójuk. A hitük is tart, sőt nagypapám az elmúlt években azt hiszem, egyre többet fordult a Biblia felé. Fáj, hogy kopnak az emlékei, bánom, hogy ha régen hosszasan sztorizott, nem figyeltem eléggé, mert a negyedét sem tudom annak, amit szeretnék és azt hiszem már késő. Nem kérdeztem meg tőle egy csomó mindent, amit szerettem volna. Jó lenne, ha mindig itt maradna legalább annyira, hogy ha valami fontos eszembe jut, legalább arra válaszolhatna. 

Az elmúlt egy évben teljesen világossá vált, hogy nem tudnak az otthonukban maradni, nem tudják magukat ellátni. A 86 éves nagypapám majdnem nyolc évig teljesen egyedül látta el nagymamám, viszont pár hónapja többször összeesett, majd kórházba került és végre mindenki belátta, hogy be kell költözniük egy idősek otthonába. Nekiálltam keresgélni és meglepően hamar találtunk egy olyat, ami tetszett mindenkinek, elérhető áron és közelségben van, abban pedig már csak reménykedünk, hogy beválik és sokkal könnyebb és jobb életük lesz, mint amit eddig éltek. Kilenc éve gyakorlatilag bezárva élnek a harmadik emeleti lift nélküli nyolcadik kerületi lakásukban, ahonnan eleinte még le tudott menni nagymamám, de elég régóta már egyáltalán nem. Öregapa elég sokáig lejárkált vásárolni, ügyeket intézni, de az utóbbi időben már ő sem bírja. Itt földszintes, teraszos lakást foglaltunk nekik, gyönyörű a park, olyan jó lenne, ha kiélveznék az otthon adta lehetőséget és nem reggeltől estig az apartmanban lennének!!

Az elmúlt három hétben minden szabad délelőttömet, mikor Győző itthon volt, azzal töltöttem, hogy segítettem nekik pakolni. Ez azt jelenti, hogy a 110 nm-es lakásukat fenekestül fel kellett forgatni, átnyálazni, selejtezni, csoportosítani, mindezt úgy, hogy nagypapám rosszul hall, rosszul ért és iszonyú lassan tudtunk haladni, mivel minden egyes cérnaszálat a kezébe akart venni, mielőtt áldását adta volna, hogy pl. kidobjam. Értem én: egy élet felhalmozott kacatjait kellett átnézni és mérlegelni, hogy mi kell és mi nem, de idegőrlő volt. Meglepő közönnyel állt egyébként az emlékekhez és a költözéshez, azt mondta, nincs benne nosztalgia. Bennem annál több. Nagymamám ruháit válogattuk, amiket emlékszem, hogy az agyvérzése előtt hordott, a gyöngysorai, a táskái, a cipői, mind mind a kukában landoltak. Szomorú volt. Képeslapokat, leveleket dobtunk ki. Csomó olyan haszontalan apróság került elő, amiket ezer éve nem láttam, a gyerekkoromból emlékszem rájuk. Valahol egy szemétdombon fognak szétrohadni. Szomorú. Ma a fényképeket válogattuk, hát az  nekem végleg betette a kaput. A fiatalságuk, a kapcsolatuk, a szerelmük, a gyerekeik, majd az unokáik képkockái......alig tudtam visszatartani a zokogást, hogy ne készítsem ki őket. Az én gyerekkori fotóimat eltettem, soha nem látottakra bukkantam, csak gyorsan bevágtam egy zacskóba, hogy ne ott zuhanjak meg. A többi fotót ömlesztve bedobtam pár zacskóba apukámnak válogatásra, bízom benne, hogy méltón kezeli őket és nem dob ki semmi olyat, amit én nem tennék. Öregapa így is kidobatott velem néhány régi igazolványképet, szomorú voltam. A nagyszüleim fényképe. Hazafele a buszon vettem elő az én képeim, még jó, hogy mindig van rajtam napszemüveg.......mire odaértem a játszótérre az én fiaimhoz, nagyjából lecsillapodtam. 

Elvileg hétfőn költöznek. Sok mindent visznek, de ami ott marad, az jobban érdekel. A lépcsőház, ahol 11+3x27 lépcsőfok van és ahol régen a lépcsőfordulóban nagymamám megállt cigarettázni; a förtelmesen ronda előszoba kő és a lámpán a csilingelő; a fehér előszobaszekrény, ahol a tükör csak felül van odaszegezve és mindig odacsapódik az ajtóhoz; a kártyapaklik, amikkel régen naponta játszott valaki, egy ideje por lepi el őket; a konyhában a földön a sarokban a citromlé, a falipolcon a fűszerek, amik szintén érintetlenek egy ideje; a fregoli és a falikút; a hokedli és kissámli, ahol Öreganya dohányzott; a cukortartó, amiről nehezen jön le a teteje; a wc ablak, amin sose mertem kinézni és a wc, amire sose ültem rá; a spejzben az ajtón a műanyag zacskók; a rumliszoba, ami önmagában is egy fogalom, de régen dédnagypapám szobája volt, mindig ott adta nekem a 100-asokat, mielőtt kimentem volna a szobából; a borzasztó tapéta a falon mindenhol; a retro textíliák, függönykék és terítők; a kék hálószoba ajtó, dédnagymamám cukortartó porcelánvára; a rengetegnél is több könyv, aminek a 80 %-kát olvasták is; a függönyök, amiket ha gyerekként néha ott kellett aludnom, félve bámultam elalvás előtt; a nagyszobai kerekasztal, ahol kanasztacsatáinkat vívtuk; a vitrin a poharakkal; a nagypapám íróasztala, amit olyan nagyon szeretett; a polcrendszer, amit Attilával csinált; az ablakkitámasztó kis fa kockák; a vázák, gyertyák, képek és csecsebecsék, amik senkinek nem kellenek, de nekem őket jelentik; ottmarad a telefonvonal, amit annyiszor tárcsáztam és ami MAMAMOLY-ként van benne a telefonjaimban; ott marad az illatuk, a szaguk, a kezük nyoma, a szellemük, az életük, amit ebben a lakásban leéltek. Ide született a két fiuk, itt nőttek fel, itt játszottak, itt hintáztak, innen jártak iskolába, itt öregedett velük Öreganya két szülője is, apukám innen költözött el, ide jártam fel egy ideig minden délután tanulni, innen vittek cirkuszba, állatkertbe, nyaralni. Itt kellett dekkolnom, míg bárányhimlős voltam, mert Ákosöcsém akkor született. A gyerekkorom egy része itt zajlott, hogy ne fájna, hogy elveszítem? Itt marad a bejárati ajtó is, ahonnan mindig addig integettek nekem távozáskor, amíg el nem tűntem a fordulóban. Amikor ma jöttem el, visszanéztem a szokásos módon és Öregapa vagy nem integetett vagy nem láttam, mert a szomszéd oda teregetett az útba. Elkezdtem zokogni és itthon hagytam abba. Utoljára voltam ott?? Nem valószínű. De úgy igen, hogy ők benn vártak volna. (Pedig épp megjegyeztem a kapukódot....) Hétfőtől a nagybátyámé a lakás....nem akarom tudni, mit fog csinálni vele. Azt a pár dolgot, ami kellett nekem, elhoztam. Már nincs ott igazán keresnivalóm. Ezentúl egy olyan helyre megyünk hozzájuk, ami teljesen idegen számunkra. Remélem és bízom benne, hogy megéri a költözéssel járó tortúra és valóban könnyebb és jobb lesz ott az életük. Remélem megéri őket kitenni annak, hogy kiszakítjuk őket az otthonukból, ahol majd' ötven évig éltek és remélem ezt az utolsó akadályt még meg tudják ugrani, mert többre úgy érzem, nem képesek. 

Emberfeletti erejük van. Szeretem őket nagyon. És jó lenne, ha ki tudnám mondani és gyakran a fülükbe súgni, miközben átölelem és szorítom őket. Rettenetesen sokat kaptam tőlük és nem tudom, tudják-e hogy ezt mennyire értékelem. Mennyire nagyon sokra tartom őket és mennyire tisztelem őket, ahogy élték az életüket. Búcsúznom kellett ma elég sok mindentől és bár hetek pakolunk, tudhattam, hogy mi lesz a vége, pofon vágott a mai nap. Valami kirántotta a talajt a lábam alól. A változás szele. 

Hallgassátok, mert gyönyörű, ahogy a nagyszüleim élete is az volt.