Öreganya és Öregapa

Apukám szülei. A szokatlan elnevezést ők találták ki, kiskoromban, nem akartak mama és papa lenni. Nekünk teljesen természetes, hogy így hívjuk őket. Velük mindig is más volt a kapcsolatom, mint anyukám szüleivel, akikről már volt szó. Hozzájuk valahogy mindig kevésbé kötődtem, kevésbé szívesen voltam náluk, annak ellenére, hogy érdemben sokkal többet foglalkoztak velem: rengeteget vittek cirkuszba, állatkertbe, moziba. Nyaralni jártam velük a szlovákiai családi nyaralóba, Piarg-ra, a legkedvesebb gyerekkori emlékeim ide kötődnek. A telkükre jártam velük, Telkibe, ott is imádtam lenni, Öregapával néztük a kertből a muflonokat, távcsővel kukkoltuk a madarakat, majd kikerestük őket a madárhatározóból, durva homokvárat építettünk, szalonnát sütöttünk, kriketteztünk, petanque-oztunk, nagyokat sétáltunk az erdőben, magaslesen ücsörögtünk, a helyi kis barátnőimmel a szerszámos-ház tetejéről lődöztük meggymaggal Öregapát - mindig előrekiabáltam neki, hogy hátrajöjjön, ő mindig tudta, hogy miről van szó, és mindig eljátszotta, hogy nem is sejti és mikor előbukkant a ház sarkánál, mi orvul letámadtuk-igaz, hogy ő tanított meg erre a játékra, magára vessen. :) A friss kenyér párizsival és a földből frissen kihúzott újhagymával..erről a mai napig Telki jut eszembe. Mindig Öreganya volt a cinkosom, és mindig Öregapát piszkáltuk, hecceltük valamivel, amit ő imádott. Öreganya általában a teraszon ült és készítette elő az ebédet, zöldséget pucolt, tésztát gyúrt, ilyesmi, én meg azon törtem a fejem, Öregapát mivel bosszantsam. Rengeteget ország-városoztak velem és arra tanítottak, hogy minél "szebb" válaszokat írjak, ők tanítottak meg az összes kártyajátékra, elmondhatatlanul sokat kanasztáztunk, rikikiztünk, rabló römiztünk, snapszereztünk. Megígérték, hogy bridzselni is megtanítanak, de sajnos ez végül elmaradt. Cluedo-ztunk, risk-eztünk, szópókereztünk, rejtvényt fejtettünk, amíg kisebb voltam nagyon sokat Amerikából jöttem-eztünk és a kedvencem: iskolásat játszottunk. Ez abból állt, hogy én voltam a tanítónéni (Poszteiner Ildikó néni...), volt egy osztálynaplóm, amiben a négy kis tanítványom szerepelt (ha ott volt apukám vagy nagybátyám, néha dédszüleimmel kiegészülve). Na, most: tanítónői tevékenységem kimerült a fegyelmezésben és a rendetlen nebulók megbüntetésében, azaz állandóan Öregapával kiabáltam, aki direkt rosszalkodott én meg fenyegettem, 1-eseket és intőket osztogattam neki vég nélkül, a mai napig emlegeti, hogy egyszer a képébe vágtam: "kisfiam, nem kötelező neked a Fazekasba járni!". Az örökkévalóságig képesek voltak velem játszani. Amikor velük voltam, csak velem foglalkoztak. Sok nagyszülő úgy vigyáz az unokájára, hogy ott van mellette, a gyerek meg játszik. Na, ők nagyon nagyon nem ilyenek. A másik kiemelendő dolog, hogy állandóan tanítgattak engem, ami sokszor nagyon a terhemre volt, de utólag azt gondolom, hogy felbecsülhetetlen, amit tettek értem. Ha bármi szóba került vagy ország-városban olyat írtak, amit én nem ismertem, kikerestük valamelyik lexikonból. vagy atlaszból, amiből rengeteg van nekik. Kibírhatatlan kitartással voltak képesek okítani, tényleg szét tudtam robbanni, ha Öregapa belekezdett a mondókájába, legyen szó irodalmi, történelmi, földrajzi, matematikai vagy pláne fizikai, kémiai (ezt a két tantárgyat gyűlöltem egyedül) témáról. Kivételt a zoológiai fejtegetési képeztek vagy a nagy Brehm-ből kikeresett leírások. A versszavalásban is verhetetlenek voltak. Jajj volt nekem, ha szóba került bármilyen vers. Emlékeim szerint ők ketten, minden de minden memoritert kívülről fújtak, olyan élvezettel szavaltak nekem, amit a mai napig nem tudok megérteni. Öregapától ráadásul hallottam már franciául Baudelaire-t szavalni, angolul Shakespeare-t, és németül is tudott néhány verset. Nagyon durva. Volt egy időszak, amikor valaki kitalálta a családban, hogy minden (!!) nap iskola után menjek fel hozzájuk és velük írjam meg a leckét. Hát ennél botrányabb dolgot el sem tudtam képzelni. Minden délután ott kellett töltenem 1-2-3 órát, és lexikonozni, atlaszozni, kiselőadást hallgatni, stb. Öregapa fáradhatatlannak bizonyult a törtek megszerettetésében vagy a fizikai jelenségek megértetésében. Rettentően utáltam ezeket a délutánokat, de így az évek távlatában már nagyon hálás vagyok nekik ezért. Hihetetlen türelmesek voltak velem, szívesen csinálták ezt is, mint minden velem kapcsolatos dolgot. Valamiért azonban nem szerettem náluk aludni, annak ellenére pl., hogy esti mese mesélésben is verhetetlenek voltak. Benedek Eleken nőttem fel, a Szép Miklóst kellett nekem mindig olvasni, mert az volt a leghosszabb. Birkatürelemmel olvasták nekem minden alkalommal, de mégsem szívesen töltöttem ott az éjszakát. Nem tudom mennyire mutattam nekik gyerekként, hogy szeretem őket, de remélem érezték. Mindig kicsit lelkiismeret furdalásom volt, mert ahogy nőttem, velük kevesebb időt töltöttem, mint a másik nagyszüleimmel. Ha mentem hozzájuk, Öreganya mindig megkérdezte, hogy mit főzzön, én majdnem mindig krumplis tésztát rendeltem. Mióta az eszemet tudom, ők nyugdíjasok, otthon ültek mindennap, tévét néztek (sportot, politikát és természetfilmeket) és cigarettáztak. Rengeteget dohányoztak. Kartonszám vették a sárga- és piros Symphoniá-t, amit amikor kicsi voltam, mindig eldugtam előlük, a szekrény kulcsát pedig eldugtam - egyszer úgy, hogy azóta sem lett meg. De hiába könyörögtem nekik, nem szoktak le róla. Meg is lett az eredménye. 17 éves koromban, egy áprilisi délutánon kaptam egy telefont apámtól, hogy Öreganyának agyvérzése volt. Nem különösebben ijedtem meg, mert másik nagypapámnak is volt már és az ég világon semmi baja nem lett tőle. Bementünk a kórházba és tudtam, hogy baj van. Már nem emlékszem a látványra vagy a részletekre, de tudtuk, hogy nagy baj van. Kinn a kórház folyosóján sírógörcsöt kaptam, kiborultam. Beültünk mindhárman a kocsiba, apukám hazavitt engem (akkor másik nagyszüleimnél laktam a volt pasimmal), kitett a sarkon. Kérdeztem, hogy mi lesz Öregapával, ugye nem akar hazamenni egyedül??? Nagyon konok, önálló, erős és kemény ember, tartottam tőle, hogy nem akar kimenni apukámékhoz, de szerencsére hajlandó volt rá. A könnyeivel küszködött (előtte soha, de soha nem mutatkozott gyengének vagy érzelmesnek, nagyon keménnyé tette az élet), kérdezte, hogy én jól leszek-e és azt mondta, hogy örülne, ha most nem kéne egyedül lennie. Én is örültem. Én hazamentem, leültem a konyhába és Erzsi vállán kizokogtam magam, amit aztán napokig folytattam. Nagyon megijedtem. Féltettük Öreganyát a haláltól is, nagyon derült égből jött ez a dolog, mindig arra számítottunk, hogy Öregapának lesz előbb baja, mert ő sokkal idősebb. Nem így lett. Tulajdonképpen nem meglepő, ami történt. Minden rizikó faktor megvolt Öreganyánál: kövér volt, cukorbeteg, dohányzott, ült reggeltől estig. Elkerült a budakeszi rehab-centerbe, hónapokig volt itt, a szívbeteg nagypapám naponta járt fel hozzá bkv-val, és mászta meg a rengeteg lépcsőfokot. Mi is gyakran mentünk, sokkoló volt, hogy mennyire lerobbant. Nem beszélt, nem mozgott. Feküdt, illetve ült a tolószékben. A jobb oldala bénult le, így a beszédközpontja is. Nagyon sokáig nem tudtam szembenézni azzal, ami történt. Nem mentem fel hozzájuk. Nagyon ritkán szaladtam fel, de akkor is menekültem el onnan, közben persze szégyelltem magam, de képtelen voltam rá. Képtelen voltam szembenézni azzal, hogy ez maradt a nagymamámból. Elég rettenetes dolgoknak voltunk kénytelenek szemtanúi lenni. Ennél rémesebbet nem is tudok elképzelni, mint hogy egyik napról a másikra valaki ennyire magatehetetlenné és kiszolgáltatottá váljon. Szép lassan aztán fel tudtam dolgozni, el tudtam fogadni a helyzetet és már újra szívesen járok fel hozzájuk. Szeretem őket, így is ahogy most vannak. Borzasztóan szeretik egymást, mai napig lelki betegek ha külön kell lenniük, mert pl. kórházban van valamelyikük, együtt imádkoznak mindennap magukért és értünk (egyszer hallottam őket és bár nem vagyok hívő, majd szétszakadt a szívem, olyan szép volt hallani), ragaszkodnak egymáshoz mindenáron, szerintem a szerelmük tartja életben őket. Ez 8 éve történt. Ő továbbra sem beszél, járni bottal tud, nem látja el magát, a 85 éves nagypapám csinál az ég világon mindent: mos, hétvégenként főz, hétközben rendelnek, naponta jár vásárolni, harmadik emeletről le-föl, lift nincs, cipekedik. Nagymamámat öltözteti, fürdeti, vágja a körmét, cseréli a pelenkáját, ő húz ágyat, ő pakol, ő intézi a hivatalos ügyeket. Ünnepekkor néha nyakába veszi a várost, hogy ajándékot vegyen, de azért a teleshop is jó barátja-érthető módon. Intézi a logopédusokat, gyógytornászokat, újabban szociális munkások segítik őt, mert tavasszal rosszabbodott Öreganya állapota és Öregapa végre belátta, hogy nem bírja egyedül. A legfőbb nehézség, hogy Öreganya nem beszél, így örök probléma megérteni, hogy mikor mit szeretne. Borzasztó tud lenni, amikor nem tudjuk kitalálni, ő meg toporzékol, kiabál, de sajnos hiába, mert nem értjük. 8 éve. 8 éve élnek szinte bezárva, a harmadik emeletről a nagymamám nem tud lejönni, így nem tudnak sehova menni. Amikor terhes lettem, alig vártam, hogy nekik elújságoljam, tudtam, hogy ők talán mindenkinél (talán csak anyukámnál nem) jobban fognak örülni és így is lett. Nagyon izgultak értem, nagyon örültek a boldogságunknak, tudtam, hogy a szürke monoton hétköznapjaikba egy kis színt viszünk, ha náluk vagyunk, úgyhogy igyekeztünk gyakran menni, szerencsére Győző ebben fantasztikus partner. Terhességem vége felé Győző szervezett egy betegszállítót, akik lehozták őt, mentővel elhozták hozzánk, majd érte jöttek és vissza. Ez volt a legmeghatóbb dolog, amit valaha tett értem valaki. Az előző lakásomban 7 évig éltem, de egyszer sem voltak nálunk, ide végre eljutottak. Imádom érte Győzimet. Amikor Bobó megszületett, Öreganya épp válságos állapotban volt, nem tudtuk, hogy kijön-e még valaha a kórházból, én mindenáron meg akartam neki mutatni Bobót. Aztán szerencsére hazaengedték, azóta visszaállt a mókuskerék. Öregapa a legfőbb rajongónk, érdeklődve hallgatja a pelenkázós baleseteket, potyogni tud a könnye a nevetéstől, mindent tudni akar, hogy mi van velünk, gyakran beszélünk és minden kicsit is vidám sztorit igyekszem elmesélni nekik. Mostanában egyre könnyebb dolgom van, ahogy Bobó rosszcsontosodik. Voltunk náluk többször is, élvezettel nézik a földön rendetlenkedő kis gézengúzt, szeretettel bánnak vele, büszkén dicsérik, ha belemar az arcukba, látom rajtuk, hogy ez az egyetlen ami mosolyt csal a sok nehézségtől meggyötört arcukra. Tényleg. Nagyon méltatlanul bánt velük az élet, fiatal korukban is sok nehézséget kellett leküzdeniük, olyanokat amikből egy is sok egy embernek, nekik több is jutott, amikre itt most nem térek ki. Sajnos apukám a másik két tesómat nem viszi hozzájuk, egy évben kb. kétszer látják őket, így minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy én, illetve a mi kis családunk, Győzivel és Botonddal kiegészülve, jelentjük nekik az egyetlen örömöt. Épp ezért igyekszem minél gyakrabban hívni őket és menni hozzájuk és amennyit lehet, látni őket.

Jó lenne, ha Bobónak is legalább olyan jó nagyszüleivé válnának a szüleink, amilyenek Öreganyáék voltak nekem, mert tényleg fantasztikusan sokat tettek értem, nagyon szeretnek a mai napig, én vagyok szemük fénye. Amikor ezeket a képeket csináltam, csak úgy lődöztem, nem gondoltam semmire, aztán mikor itthon megnéztem őket, meghatódtam. Azt hiszem, ilyen mikor életek véget érnek, újak pedig elkezdődnek. De egy picit még keresztezik egymást. Szép.