Óvatos duhaj

Tegnap újra bepróbálkoztunk a Dúdolóval, de a múltkor is csak mi voltunk, így ezúttal felkészültem rá, hogy dolgunkvégezetlenül távozunk, így is lett. Viszont volt lehetőségem újra rádöbbenni, mennyire fantasztikus gyerekem van és mennyire odavagyok érte.

Semmi extra nem történt, egyszerűen csak annyi, hogy míg várakoztunk a gyerekjátszóban, hátha jön más is rajtunk kívül az órára, Bobó egymillió új játékkal és néhány nagyobb babával körbevéve, ott ücsörgött a közelemben és nézelődött, majd egyszercsak felcsillant a szeme: meglátta a táskámat. Úgy megörült az ismerős tárgynak, hogy rögtön kimatatta belőle a labellóm és a kézkrémem és háromnegyed órán át ezeket majszolta önfeledten. Az új játékokhoz csak elvétve nyúlt, kelletlenül böködte őket, de a jó kis hazai lablellóm, az igen! Amikor kezdett oszladozni a gyereksereg, egyszercsak megindult és meg sem állt az üres teremig. Bekószált, majd megállt az ajtóban és ott kapaszkodott vagy tíz percig. Semmit nem csinált, csak nézelődött, míg az egyik néni meg nem zavarta és behozta a játszókenelbe, mondván, itt a sok játék, jöjjön ide. Biztos tíz gyerekből kilenc eszét vesztve próbálná végig az újdonságokat és játszana a többi gyerekkel. Ő nem. Ő figyel és vár, aztán megindul magányos felfedező körútjára.

Én meg így szeretem, ahogy van. Az éjszakai akcióit leszámítva, semmit, de semmit, egy fikarcnyit sem változtatnék rajta. Így imádom, kicsit érzékenyen, kicsit antiszociálisan, néha nyűgösen, néha idegesítően, de általában fülig érő szájúan és huncutságtól csillogó szeműen.