Pigeon-busters

Ha van még ember a világon, aki ne tudná rólam, elárulom: galambfóbiám van. Persze az öreganyókákat kivéve (akik a "Ha már lúd, legyen kövér" elvén elindulva vallják, hogy "Ha már galamb, legyen tízkilós") senki nem szereti őket, de én leírhatatlanul, emberi szavakkal kifejezhetetlenül gyűlölöm őket. Rettegek és undorodom tőlük, nem tudom őket elviselni. Ha a járdán előttem van egy, inkább átmegyek a túloldara, vagy megkérem a Győzőt, hogy űzze el. Ha a fejemhez közel (azaz húsz méteren belül) repül el egy, képes vagyok életemet és méltóságomat kockáztatva oldalravetődni. Stb.

Na, ezért is érintett finoman szólva rosszul, mikor kiszúrtam, hogy az erkélyen, a klíma dobozának tetején egy ideje galambok tanyáznak. Valóra vált a rémálmom: galambok vannak az életteremben. Azóta ki sem nyitottam az erkélyajtót, nagyjából a közelébe sem mentem, próbáltam ismét az elfojtást választani. De mikor már kettőnél több galambszar lett a kövön (ja, mert galambok nem léteznek ám önmagukban!!!!!), elkezdtem Győzőt piszkálni (ki mást? én ki nem megyek), hogy csináljon már valamit!! Ma végre sor került erre. Széttéptünk két kartondobozt és begyűrtük a klíma tetejére, hogy ne férjenek oda. Pontosabban Győző gyűrte be őket és esküszik rá, hogy így nem férnek be. Továbbá a kőről le kellett söpörni a tudjátokmit, ki kellett dobni néhány cserepet, amiket kissé összepiszkoltak (jajj, de szépen fogalmazom meg, hogy merő galambszar volt mind) és kitartó érvelésemnek köszönhetően lelocsoltuk ( illetve csak ő, én távolról figyeltem és okoskodtam) egy fél flakon domestos-szal az egész erkélyt. Lehet, hogy nem értitek, miért kell erről írni, de számomra akkora trauma minden közelebbi találkozás ezekkel a lényekkel, hogy a feldolgozást gyorsítandó, gondoltam kiírom magamból. Fogadjátok, hát szeretettel ezt a kedves kis anekdotát.