Dönteni kell, dönteni hiába

Az életünket ugyebár döntéseink határozzák meg. Egy terhesség során talán többet kell meghoznunk, mint addigi életünkben összesen. Ami külön jó ilyenkor, hogy a környezetünkben mindenki a tudtunkra adja, hogy ő hogyan döntene, ha a helyünkben lenne és szerinte hogyan kéne döntenünk. Ha nem számítjuk az orvosok, védőnők, szaklapok, könyvek és internetes cikkek javaslatait (lehetetlen lenne összeadni), csak a családból összejön vagy 10 - rendszerint egymásnak ellentmondó - javaslat, amelyeket összevetve és mérlegelve kell nekünk kettőnknek kimondani a végső szót. Terhesség alatt kb kéthetente kerül ilyen szituációba az ember. Az első ilyen: az orvosválasztás. Inkább csak azt mondom, mire jutottunk és miért. Úgy döntöttünk, nem magánrendelőbe fogok járni. A XI. kerületi rendelőben ajánlottak egy dokit, aki rendes, jófej, hozzáértő, blablabla. Nem kell neki havonta odapasszolni tíz rongyot és ugyanazt a szolgáltatást megkapom, mint ha magánrendelőbe járnék. (Súlyos tévedés.) Minden egyes alkalom után napokig dilemmáztam azon, jó-e nekem ez a pasi, vagy keressünk mást. Mindig a spórolás javára dőlt el a dolog, pláne, hogy mindenhonnan azt hallottuk, a szülésznő a fontosabb, a doki másodlagos. Minden alkalommal úgy jöttem el tőle, mint egy felbőszült vaddisznó. Az általános forgatókönyv: bementem, megmutattam éppen aktuális leletemet, bediktálta az asszisztensének, majd mondta, mikor jöjjek legközelebb. Volt, hogy én figyelmeztettem egy-egy vizsgálatra; volt, hogy nekem kellett megkérni, hogy vizsgáljon meg; volt, hogy én kértem meg, adjon már beutalót ultrahangra. Mindenesetre öt percnél többet nem voltam benn soha. (Megjegyzem, problémamentes kismama voltam.) Tudom én, hogy nem dolga babusgatni a lelkem és anyámat megszégyenítő izgalommal várni a mi gyerekünk születését. Az dolga viszont, hogy emberszámba vegyen engem is és a gyerekemet is, pláne, hogy már nem egy 2cm-es kukacról van szó, hanem egy két és fél kilós, öt hét múlva megszülető, mocorgó kissrácról. A féléve tartó terhesgondozás során kétszer jeleztem neki, hogy szeretnénk felkérni a szüléshez, mondta, hogy rendben, de a részletekről még beszéljünk. Gondoltam mai vizitem apropóján már nem túlzás újra előhozni a témát, de a doktorúr megelőzött. -Ugye, mondtam, hogy nem érek rá, mikor szülni fog? -Nem, nem mondta. -Akkor most mondom. Márciusban egyéb elfoglaltságaim lesznek. De nyugalom, bárkinél megszületik az a gyerek, nem marad benn. -Tényleg!!? *&v@/*>°%@****&v@/*>°%@**!!!**&v@/*>°%@*ß***&v@/*>°%@*** Kérdésemre még közölte, hogy ultrahangra már nem kell jönnöm, egy hónap (!!!) múlva, ha gondolom nézzek vissza hozzá, egyébként, ha bármi van, jöjjek el a rendelőbe akár hozzá, akár máshoz. Hónapokon át tartó tökölés, vívódás, dilemmázás és családi kupaktanácsok után úgy döntöttem maradok ennél a gyökérnél, erre ma ez történik. Mint azóta megtudtam, sztk-ban is szokás pénzt adni az orvosoknak. Eszembe nem jutott, de tényleg! Szerencsére eddig nem sok dolgom volt az egészségüggyel, de a rutintalanságunknak köszönhetően most itt állok a kilencedik hónap küszöbén, mint egy hülye. Újabb döntést hoztam pár perce (remélem ezúttal jót) : kerítek egy jófej - szigorúan magánrendelős - dokit, fizetünk neki, amennyit kell (elvileg már nem kell sokszor mennem), fizetünk a szülésért is, fizetünk a szülésznőnek is minden konzultációért és a szülésért is. Lehet, hogy fizetünk majd a kórházban az összes nővérkének, csecsemősnővérkének, gyerekorvosnak, takarítónak, büfésnek is. Csak végre már bánjanak úgy velem, mint ami most vagyok: egy törékeny (a haskörfogatom ne tévesszen meg senkit), tapasztalatlan, gyermekét féltő kilenchónapos terhes kismamával.